Hihetetlen, hogy előbb vagy utóbb, de minden reggel mellém teleportálja magát egy "fokhagymás füstölt szalonnát reggeliztem pálpusztaival" - kipárolgású ember. És ha mindez önmagában még nem lenne elég...

... vagy gyakran ásít,
... vagy a következő megállónál felszáll a cimborája, akivel a előző esti meccset vagy a cici és/vagy segg felhozatalt vagy hogy a Jauzsiék disznaja hányat fialt című mélyenszántó témát vitatják meg.

Csak hogy teljes legyen az illatminta-vételem...

@ @ @

Kicsit azért félek írni (ide). Mert tudjuk, a szó elszáll, az írás meg nem. Az évek folyamán már többször megégettem magam a kurvanagy őszinteségemért és soha nem tanulok belőle. Mindig újrakezdem, valahol, valamilyen formában, mert nem bírom befogni... Mert muszáj kiírnom magamból.

@ @ @

Szerettem volna kikerülni az olimpia-témát, mert már így is többen írnak és beszélnek róla, mint ami még emészthető, de nem hagyhatok valamit szó nélkül. Mi, magyarok egy emberként sajnáljuk ezeket a fiúkat, hogy milyen lealázó nekik a pisilés, meg a dopping-vizsgálat.

Ha az ember sportolónak áll, erre teszi fel az életét és világversenyeken vesz részt, akkor tudnia kell, hogy ez bizony ezzel jár. Vagy neki nem mondták?
És mit gondol(-tok/-nak), mi a megalázóbb: belepisilni egy műanyag pohárba, hogy jogosan az övé lehessen az aranyérem és a pár millió vagy hagyni egy vadidegen embernek (Dr. Nőgyógyász), évente legalább egyszer(!), hogy a hideg falú rendelőben, fémesen koccanó műszerek cseppet sem megnyugtató közelségében, széttett lábaim  között a mandulámig felturkáljon bennem, csak hogy megtudjam, fejlődik-e már a rákom odabenn???

A férfiak semmit nem tudnak a "megalázás" valóságáról... Nekik az a megalázás, ha a büszkeségüket sértik. Gratulálok.

Hihetetlen, de most nagyon jól érzem magam. Tudod, olyan, mintha "befektettem" volna egy kis törődést, meg szeretetet, apró figyelmességeket, amik nekem tulajdonképpen nem is kerültek semmibe és most "kamatozna": nap-nap után érnek olyan szép kis dolgok. Jó szó, apró kedvesség... Csodás dolog jó embernek, kedvesnek lenni, nem értem, mások miért választanak más utat. 
Például tegnap reggel segítettem egy néninek fel, aztán a végállomáson meg lecuccolni a dögnehéz szatyorját. Máskor azt gondoltam volna magamban: mi a fasznak cipel ilyen nehéz szütyőt, ha eccer nem bírja el a nyanya?

Most meg tök kedves voltam, még mosolyogtam is, csak úgy köretnek. Nem is olyan régen még tartottam magam ahhoz, hogy minden nap, ha több nem is, de legalább egy (1) jócselekedetem legyen. Valami, amivel esetleg letörölhetek egy könny- vagy izzadságcseppet és aki kapja, legalább egyetlen villanásnyi másodpercre azt gondolja majd: mégiscsak vannak rendes emberek a földön.

Múlt héten egyik este, blogírásban elfáradt testemmel felszálltam a metróra, ahol egy fekete alapon fekete mintás pólóban terpeszkedő srác -haja egyik oldalt tulajdonképpen borosta volt csupán, másik oldalt viszont loboncban lógott, minden ok nélkül- egymaga három ülőhelyet foglalt el, olyan V-alakzatban széttárt lábakkal (herékkel), hogy a seregélyek tollukat tépdesték volna irígységükben.
Mondom neki: - Légyszíves...
Erre ő (finnyogva körbeforgatja a fejét, mint aki teniszmeccset néz, csak szub-lelassulva): -Nem hiszem, hogy ideférsz.
Én: - Dehogynem. Nem olyan nagy a tekintélyed, hogy ennyi helyet elfoglalna.

Na, erre odébbcsosszantotta a punnyadt seggét, vigyázva, hogy a V-alakzat által bezárt szög csak minimálisat záruljon beljebb.

Na ugye? - gondoltam. Meg azt is hozzágondoltam, hogy nem haragszom rá. Nem ő tehet arról, hogy azzá lett, ami mostani önmaga. Vagy nem volt, aki megtanítsa neki, vagy túlságosan sokat akartak belésújkolni és most ő A Lázadó. Egy sérült Lélek.

De kié nem az?