Nem tudom.

Bármerre nézek, csak idióták.
Elegem van mindenből.
Meg abból is elegem van, hogy mindig elegem van mindenből.

Egy kicseszett marslakó vagyok, egy idegen közöttünk.
Nincs is kedvem már senkinek se magyarázni a nyilvánvalót.
Mert az lenne belőle, hogy egy fecske ne akarjon már nyarat csinálni, igen?
Kilövik azt az egyfecskét is, mert túl hangos vagy sok a madárszar.

Nem tudom.

Az "átível"-ben olvasható megtörténtek miatt újra fejembe vettem, hogy mégiscsak klassz lenne írnom egy könyvet. (Lehet, hogy tényleg csak féltékeny vagyok, amiért neki sikerült?) Mindig is szerettem volna.

Azt már tudom, hogy ez lesz a mottója:

"Tükör: belenézve rádöbbenünk, hogy 
valójában nem is azok vagyunk,
akinek hisszük magunkat és
nem is azt mutatjuk magunkból a világnak,
amit gondolunk, hogy mutatunk."

De amilyen gyorsan jött, úgy el is illant az új fellángolás, hogy könyvet írjak. Már sokszor hallottam, hogy nagyon sokat kell olvasni ahhoz, hogy az ember írni tudjon. Hát én már harmadszorra rugaszkodtam neki Závada Pál Milotájának. Szerintem borzalmas és most sem jutottam tovább a tizedik oldalnál. Szóval ha ez a mérce..., ha ilyen egy jó regény... akkor szerintem a szó belémfojtva marad.

Még a kedvenceim írásaiban is vannak olyan bekezdések, fél oldalak, amit átugrok, mert egyátalán nem tartom se érdekesnek, se odavalónak. Se jónak.

Felmerül az örök kérdés: kinek van igaza?

Másik gondom, ami egyben gond, de tulajdonképpen bíztatás is lehetne: manapság már MINDENKI ír.