Szombatom mentális vetülete aktív gondolkodással telt.

Borzalmasan sajnáltam a nővéremet, és olyan lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy a fal adta a másikat. Mondjuk, azért, mert itthon van augusztus 7. óta és sehova nem mentem el vele, igaz, nem is hívott. De az is igaz, hogy nem is nagyon lett volna rá alkalma, mivel én már torokszorítóan hosszú ideje szinte csak aludni járok haza, jellemzően a késő esti órákban. De most mit csináljak? Elhiszem, hogy ő csak azt látja, hogy felöltözök, megrajzolom az arcom és MEGYEK EL. Barátnőzni, meg akárhová. De mint már mondottam: most mit csináljak?

Lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem foglalkozok vele, nem törődök vele, de sosem álltunk túl közel egymáshoz na. Szeretjük egymást, számíthatunk a másikra, de a mélyenszántó őszinteség valahogy még várat magára.

Nagyon el akartam hessegetni ezeket a gondolatokat, így megint Exemet idéztem föl lehunyt pilláim mögött és illatát. Aztán fogtam magam és MÉGISCSAK megírtam neki azt a nagyon bunkó smst. De nem azért, mert úgy gondoltam, hanem mert biztos voltam abban, hogy erre reagálni fog. Ez egy olyasmi mechanizmus, mint a gyerekeknél: először szép szóval szólongatja az a gyerek a szüleit (Anyaaaaa!!! Apaaaa!), de az mondjuk a szomszéd fűnyírója iránt több figyelmet tanúsít, vagy Anyáááát jobban érdekli per pillanat, hogy a szomszéd Rózsika hogy készíti a mákos pitty-puttyot... És mivel a gyerek nem jár sikerrel, ezért nekiáll rosszalkodni. Mert tudja, hogy ERRE viszont rögtön felfigyelnek és "Apaaa" rászól, "Anyaaa" szintén... nem baj, de legalább addig is ráfigyelnek, vele foglalkoznak és nem a fűnyírós pitty-puttyal.

Ez bejött. Szinte rögtön kaptam a választ, sőt, válaszokat, kardként forgattuk a szavakat egymás sebeiben, legalábbis ő az enyéimben. Megemlítettem neki a tesóm betegségét, erre gondolom, megenyhült...A sok sms között egyszercsak kaptam üzit hangüzenetről: próbált hívni, de én át voltam irányítva, gyáva módon a hangpostára... Azt mondta, "Hívj fel!" visszaüzentem, hogy most nem lehet, majd később.

Ezzel elhúztam Tesco-iránt...

Este 6 körül dobtam neki smst, hogy "MOST HÍVNÁLAK, DE NEM MERLEK"........... De aztán mégis hívtam. Kb. 45 percet beszélgettünk, mindenről és végig reszketett a hangom, a torkomban dobogott a szívem...Nagyon kedves és rendes, jópofa és udvarias volt, mint mindig. De míg beszéltem, agyaltam: Hogy mi lesz a beszélgetés vége? Hogy azt mondja majd, búcsúzkodó hangnemben, hogy "Na... mennem kell... Vigyázz Magadra!" Vagy mi?

Elkezdtem neki mesélni, hogy kedden elutazom. Sokat bele-bele kérdezett, de aztán elszólta magát: -Mikor is mentek...? Kedden? Pedig milyen jó lett volna holnap este találkozni!"

Jessz.

Kimondta.

KIMONDTA!

Szóval...találkozni szeretne. Illetve... míg gondolatban tépkedtem a margaréta szirmait: Találkozzuk? Ne találkozzunk? - megkérdeztem, hogy mennyire szeretné ezt a talit? Csönd... Éveknek tűnő pillanat múlva lágy hangja eképp círógatta a gerincemet: <Nem szeretném, hanem akarom. Érted? Akarom....>

Tehát holnap este Székesfehérvár. Vagy Siófok.

Mondtam neki, hogy jó, de még ne vegye biztosra, holnap hívjuk egymást. Közben pedig:
Hol az a madár, hadd fogjam meg...!!! :-)))))

Cicabogárral szombatra volt betervezve a női csacsogás, de.

Nekem is közbe jöttek mások, meg neki is, ezért elővettem egy javaslatot: találkozzon ma velem, holnap meg az ő Kedvesével. Ez a nagyon kedves Kedves arra nem volt hajlandó, hogy betegye az autóba a lottyadt seggét és Cicabogár elé menjen, legalább valameddig, ha már egyszer először azt ígérte, hogy eljön érte az Árkádba...Úgyhogy a finom vacsi és a könnybelábadt szemeink nyomán elváltunk, mindketten abban a kellemes hitben, hogy az esténk kölün-külön is hasonlóképp isteni végbe fog torkollani, de.

Fél 10 körül arra értem haza, hogy otthon már csak be kellett húzni a cippzárat a kórházba-vonulós motyón, mivel tesómnál 260/nagyonsok - vérnyomást mértek és akkor most azonnal irány... Síkideg lettem, hogy EZT miért nem lehetett megmobiltelefonálni???? Bezzeg azért fel tud és szokott hívni anyám mondjuk keddenként, hogy majd a hétvégén mit főzzünk...? Kaptam a slusszkulcs után, amikor csörög a mobilcsöngettyűm: Cicabogár az, sírva, hogy mire odabotorkált a jujjsötétben Kedvese háza tájára, addigra Ő (Kedves) rátelefonált, hogy mégse menjen, mert már nem aktuális és csöppet sem alkalmas. Közben cipelem át a köszöbön a dögnehéz tatyót, benne a kempingcikkekkel... Anyám szúrós pillantásai ölnek, hogy mér sír Cb a fülemen és miért nem hívom dinamikusabban a liftet...

Kedves!
Tudom, hogy itt van és néha belémolvas. Vagy csak a képeket nézegeti?! Mondja már, csak úgy mellékesen: nem szégyelli, de hipernagyon magamagát? Önerőből is ismerem az ilyen helyzeteket, nem is kellett, hogy Cicabogár az orromra kössön bármit is... Amúgy meg, mivel a barátnőm, mindent tudunk egymásról. És IGEN, megvan a véleményem és bármelyik pillanatban, bármelyik megmozdulását követően joggal teszi fel a kérdést Magának: "Jaj... mit gondolhat most rólam a Gréta?"

PONT AZT.