Szombatom mentális vetülete aktív gondolkodással telt.

Borzalmasan sajnáltam a nővéremet, és olyan lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy a fal adta a másikat. Mondjuk, azért, mert itthon van augusztus 7. óta és sehova nem mentem el vele, igaz, nem is hívott. De az is igaz, hogy nem is nagyon lett volna rá alkalma, mivel én már torokszorítóan hosszú ideje szinte csak aludni járok haza, jellemzően a késő esti órákban. De most mit csináljak? Elhiszem, hogy ő csak azt látja, hogy felöltözök, megrajzolom az arcom és MEGYEK EL. Barátnőzni, meg akárhová. De mint már mondottam: most mit csináljak?

Lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem foglalkozok vele, nem törődök vele, de sosem álltunk túl közel egymáshoz na. Szeretjük egymást, számíthatunk a másikra, de a mélyenszántó őszinteség valahogy még várat magára.

Nagyon el akartam hessegetni ezeket a gondolatokat, így megint Exemet idéztem föl lehunyt pilláim mögött és illatát. Aztán fogtam magam és MÉGISCSAK megírtam neki azt a nagyon bunkó smst. De nem azért, mert úgy gondoltam, hanem mert biztos voltam abban, hogy erre reagálni fog. Ez egy olyasmi mechanizmus, mint a gyerekeknél: először szép szóval szólongatja az a gyerek a szüleit (Anyaaaaa!!! Apaaaa!), de az mondjuk a szomszéd fűnyírója iránt több figyelmet tanúsít, vagy Anyáááát jobban érdekli per pillanat, hogy a szomszéd Rózsika hogy készíti a mákos pitty-puttyot... És mivel a gyerek nem jár sikerrel, ezért nekiáll rosszalkodni. Mert tudja, hogy ERRE viszont rögtön felfigyelnek és "Apaaa" rászól, "Anyaaa" szintén... nem baj, de legalább addig is ráfigyelnek, vele foglalkoznak és nem a fűnyírós pitty-puttyal.

Ez bejött. Szinte rögtön kaptam a választ, sőt, válaszokat, kardként forgattuk a szavakat egymás sebeiben, legalábbis ő az enyéimben. Megemlítettem neki a tesóm betegségét, erre gondolom, megenyhült...A sok sms között egyszercsak kaptam üzit hangüzenetről: próbált hívni, de én át voltam irányítva, gyáva módon a hangpostára... Azt mondta, "Hívj fel!" visszaüzentem, hogy most nem lehet, majd később.

Ezzel elhúztam Tesco-iránt...

Este 6 körül dobtam neki smst, hogy "MOST HÍVNÁLAK, DE NEM MERLEK"........... De aztán mégis hívtam. Kb. 45 percet beszélgettünk, mindenről és végig reszketett a hangom, a torkomban dobogott a szívem...Nagyon kedves és rendes, jópofa és udvarias volt, mint mindig. De míg beszéltem, agyaltam: Hogy mi lesz a beszélgetés vége? Hogy azt mondja majd, búcsúzkodó hangnemben, hogy "Na... mennem kell... Vigyázz Magadra!" Vagy mi?

Elkezdtem neki mesélni, hogy kedden elutazom. Sokat bele-bele kérdezett, de aztán elszólta magát: -Mikor is mentek...? Kedden? Pedig milyen jó lett volna holnap este találkozni!"

Jessz.

Kimondta.

KIMONDTA!

Szóval...találkozni szeretne. Illetve... míg gondolatban tépkedtem a margaréta szirmait: Találkozzuk? Ne találkozzunk? - megkérdeztem, hogy mennyire szeretné ezt a talit? Csönd... Éveknek tűnő pillanat múlva lágy hangja eképp círógatta a gerincemet: <Nem szeretném, hanem akarom. Érted? Akarom....>

Tehát holnap este Székesfehérvár. Vagy Siófok.

Mondtam neki, hogy jó, de még ne vegye biztosra, holnap hívjuk egymást. Közben pedig:
Hol az a madár, hadd fogjam meg...!!! :-)))))