Hihetetlen, de most nagyon jól érzem magam. Tudod, olyan, mintha "befektettem" volna egy kis törődést, meg szeretetet, apró figyelmességeket, amik nekem tulajdonképpen nem is kerültek semmibe és most "kamatozna": nap-nap után érnek olyan szép kis dolgok. Jó szó, apró kedvesség... Csodás dolog jó embernek, kedvesnek lenni, nem értem, mások miért választanak más utat. 
Például tegnap reggel segítettem egy néninek fel, aztán a végállomáson meg lecuccolni a dögnehéz szatyorját. Máskor azt gondoltam volna magamban: mi a fasznak cipel ilyen nehéz szütyőt, ha eccer nem bírja el a nyanya?

Most meg tök kedves voltam, még mosolyogtam is, csak úgy köretnek. Nem is olyan régen még tartottam magam ahhoz, hogy minden nap, ha több nem is, de legalább egy (1) jócselekedetem legyen. Valami, amivel esetleg letörölhetek egy könny- vagy izzadságcseppet és aki kapja, legalább egyetlen villanásnyi másodpercre azt gondolja majd: mégiscsak vannak rendes emberek a földön.

Múlt héten egyik este, blogírásban elfáradt testemmel felszálltam a metróra, ahol egy fekete alapon fekete mintás pólóban terpeszkedő srác -haja egyik oldalt tulajdonképpen borosta volt csupán, másik oldalt viszont loboncban lógott, minden ok nélkül- egymaga három ülőhelyet foglalt el, olyan V-alakzatban széttárt lábakkal (herékkel), hogy a seregélyek tollukat tépdesték volna irígységükben.
Mondom neki: - Légyszíves...
Erre ő (finnyogva körbeforgatja a fejét, mint aki teniszmeccset néz, csak szub-lelassulva): -Nem hiszem, hogy ideférsz.
Én: - Dehogynem. Nem olyan nagy a tekintélyed, hogy ennyi helyet elfoglalna.

Na, erre odébbcsosszantotta a punnyadt seggét, vigyázva, hogy a V-alakzat által bezárt szög csak minimálisat záruljon beljebb.

Na ugye? - gondoltam. Meg azt is hozzágondoltam, hogy nem haragszom rá. Nem ő tehet arról, hogy azzá lett, ami mostani önmaga. Vagy nem volt, aki megtanítsa neki, vagy túlságosan sokat akartak belésújkolni és most ő A Lázadó. Egy sérült Lélek.

De kié nem az?