Tegnap megpróbáltam ide importálni a blogteres blogomat. Már épp sírni kezdtem hihetetlen boldogságomban, hogy lám, a blogtérre a saját archívot még nem sikerült sosem felapplikálni, de ide bezzeg igen...
Hát nem.
Valakinek hála, csak a bejegyzések címét és a bevezetőket bírta magába szippantani ez az új blogom, minden más elcsúszott, nem jött, ott ragadt, bekrepált, stb. Pl. minden bejegyzést 1970. januárjára datált.
Pedig akkor anya rám még egyátalán nem is gondolt.
Egy gondolat bánt engemet: hogy már nagyon meg kéne tanulni főzni. Időnként erre ráébreszt valami, jelesül egy adás-sorozat az RTL-en. Egy kitüntetett szakács, Németország egyik legjobbja csinál egy műsort. Nem főzős műsor, mint mondjuk Jamie, aki egy szilvából, némi csirkebőrből és egy csipet Cayenne-borsból háromfogásos vacsorát tud varázsolni. Nem, ez olyan adás, hogy rosszul prosperáló, csőd szélén álló éttermek írhatnak és kérhetnek segítséget. Akkor Ő, Christian, odamegy és segít "felújítani" az éttermet, hogy újra dőljön a vendég. Csinálnak új étlapot, ételeket, arculatot, berendezést, ha kell.
Na, ettől megint azt érzem, hogy főzni valójában pofon egyszerű, csak alázat, jó alapanyag és fantázia kell hozzá.
Ez most egy jó szar kritika is egyben, mivel most akkor be kell ismerjem, hogy a 3-ból valamelyik nincs, különben tudnék főzni.
Amore azt mondja, hogy mindig finom, amit csinálok, de szerintem nálunk leginkább a mondás fordítottja igaz: a férfi gyomrához a szívén át vezet az út. Azaz leginkább azért ízlik neki minden és eszik meg mindent, mert szeret...
Olyan gondjaim vannak, hogy pl. sosincs étvágyam és minden kaját utálok, ha rájuk gondolok. Rögtön lelki szemeim elé tolul, hogy minden, ami egészséges, az sárga vagy zöld és hányingerem lesz tőle. Minden, amit ennék, az meg hízlal és gyomorégést (erős szellentést, böfögést) okoz. Ha mégis eltervezem, hogy főzök, akkor többnyire olyan valamihez fogok hozzá, amihez valami nincs itthon.
És ez általában már túl későn derül ki.

A neten annyire nem történik semmi -levelek, blogok-, hogy már-már muszáj tenni a házimunka dolgomat, nincs mese.
Annyi új van csak, hogy Anyának is lett skype-neve. 58 évesen még ez is megtörtént vele. Ebből is látszik: soha ne mondd, hogy soha. Egy év alatt annyi minden történhet, meg is történt például vele, amiről már nem is álmodott volna, amire már nem is gondolt, hogy valaha.
És én? Van valami, amiről azt gondolom, hogy talán sosem fog megtörténni velem, sosem élhetem -már- át? Nem, nincsen. Amore mellett valahogy semmi sem tűnik lehetetlennek, elérhetetlennek. Persze, nem engedhetnénk meg magunknak egy kubai nyaralást vagy Karib-tengert, sőt, egy hét wellness-svájcot sem, nyilván. De mellette ez a "nem", ez úgy hangzik, hogy "most éppen nem, talán majd egyszer". Benne van az is, hogy talán sose, de nem úgy hangzik. Mellette ilyen sohákon nem tűnődik az ember.
Azon gondolkodtam, hogy jó lenne olyan blogot írni, ami nem "titkos", ami lehet nyilvános, amiről tudhat bárki, még akár anyu vagy tesóm is. Miután valós 3D-ben is megráztam a fejem erre az ötletre, azt kérdeztem, hogy na és vajon miért?
1. Talán mert képmutató vagyok másokkal és a blogban olvashatnák, mit gondolok valójában - és ez mindenki egészségére ártalmas lehetne?
2. Vagy egyszerűen túl sok ember = túl sok veszély.
3. Talán mert rájönne csomó mindenki, hogy nem is ilyennek ismert valójában, mint amilyen a blogban vagyok. Szintén ártalmas lehet az egészségre.
Hétvégén elcsomagoltuk a tavalyi karácsonyt végleg, idén decemberre.
Egyébként Anya megmondása nem jött be: abból, hogy a virágok kidöglenek mellőlem, nem lehet egyenesági következtetést levonni abból, hogy egy gyerek is hasonló sorsra jutna mellettem és jobb, ha nekem sosem lesz (sem egyik, sem másik). Most van mindkettő. A gyerek jobban érzi magát, mint a virágok. Ez mondjuk fegyvertény.