A neten annyire nem történik semmi -levelek, blogok-, hogy már-már muszáj tenni a házimunka dolgomat, nincs mese.
Annyi új van csak, hogy Anyának is lett skype-neve. 58 évesen még ez is megtörtént vele. Ebből is látszik: soha ne mondd, hogy soha. Egy év alatt annyi minden történhet, meg is történt például vele, amiről már nem is álmodott volna, amire már nem is gondolt, hogy valaha.
És én? Van valami, amiről azt gondolom, hogy talán sosem fog megtörténni velem, sosem élhetem -már- át? Nem, nincsen. Amore mellett valahogy semmi sem tűnik lehetetlennek, elérhetetlennek. Persze, nem engedhetnénk meg magunknak egy kubai nyaralást vagy Karib-tengert, sőt, egy hét wellness-svájcot sem, nyilván. De mellette ez a "nem", ez úgy hangzik, hogy "most éppen nem, talán majd egyszer". Benne van az is, hogy talán sose, de nem úgy hangzik. Mellette ilyen sohákon nem tűnődik az ember.
Azon gondolkodtam, hogy jó lenne olyan blogot írni, ami nem "titkos", ami lehet nyilvános, amiről tudhat bárki, még akár anyu vagy tesóm is. Miután valós 3D-ben is megráztam a fejem erre az ötletre, azt kérdeztem, hogy na és vajon miért?
1. Talán mert képmutató vagyok másokkal és a blogban olvashatnák, mit gondolok valójában - és ez mindenki egészségére ártalmas lehetne?
2. Vagy egyszerűen túl sok ember = túl sok veszély.
3. Talán mert rájönne csomó mindenki, hogy nem is ilyennek ismert valójában, mint amilyen a blogban vagyok. Szintén ártalmas lehet az egészségre.
Hétvégén elcsomagoltuk a tavalyi karácsonyt végleg, idén decemberre.
Egyébként Anya megmondása nem jött be: abból, hogy a virágok kidöglenek mellőlem, nem lehet egyenesági következtetést levonni abból, hogy egy gyerek is hasonló sorsra jutna mellettem és jobb, ha nekem sosem lesz (sem egyik, sem másik). Most van mindkettő. A gyerek jobban érzi magát, mint a virágok. Ez mondjuk fegyvertény.