A magyar csajszi, aki hasonló módon került Svájcba, mint én (iwiwes ismerettség), ma repül vissza Magyarországra, befejezni az eddigi, ottani életvitelét. Tegnap beszéltem vele skype-on, örülök, hogy összeismertettem őt a Swiss légitársaság web check-in online belépőrendszerével, így nekem hála le tudott foglalni magának egy ablak mellé szóló ülést. Este beszélgetés közben felrémlett, milyen volt nekem.
Akkor.
Mint egy függőhídon, széltől lengetve, a két part között, valahol.
Nehéz döntés ám.
Szóval este az utóbbi két évet éltem újra, miközben tőlem próbálta kikíváncsiskodni, hogy milyen lesz neki itt... Délelőtt pedig Kedves Olvasómnak meséltem el chaten közel 3-4 év történetét, 89-93-ig, sőt.
Teljesen odavolt a sztorimért. Azt mondta: szürreális.
Szerintem csak szép és igazi. Emberi.
Egy régi történet. Tegnap még le lettem csekkolva: szemvizsgálaton voltunk az új jogosítványomhoz, utána nőgyógyásznál (nem az új jogosítványomhoz). Fellélegeztem, mikor megláttam, hogy a telefonkönyvből találomra kiválasztott dokinő nagyon rendben van, kedves, szimpatikus.
Kb. augusztusban jön a következő lépés nekem: lesz svájci jogosítványom. Újabb kés a szívbe: le kell adnom a magyart, mint a magyar személyimet.
Csak egy darab plasztikkártya. Tudom.
Szar rajta a fotóm, tudom.
És megint sírni fogok, miután beadtam a kérvénnyel együtt, tudom.
U.i.: kb. negyvenedszer néztem már utána, hogy mikortól kaphatok svájci állampolgárságot. (lassan telik az idő). Még két év. Két év múlva kérvényezhetem.

Azt még nem is mesél(het)tem, hogy én egyszer beszéltem telefonon a Michael Jacksonnal. Meg láttam pár méterről a hotel lobbyjában. Mostmár el lehet mondani, mert
1. már nem dolgozom a Kempinskiben.
2. Jackson meghalt.
3. úgyse hiszi el senki, csak aki ott volt és szintén volt dolga Vele munkaügyileg.

Na, az úgy volt, hogy a M. Jackson ott volt Budapesten.
A sok rajongó folyton az üvegportálra nyomta a redvás arcát, a londínereknek óránként le kellett takarítani az üvegfelületet, míg Jackson mondjuk elment a Pethő Intézetbe és a rajongók szüneteltették a rajongást. Jackson érdekes módon sosem slisszolt be a szállodába (mint pl. Madonna), hanem a főbejáraton át közlekedett, igaz, természetesen biztonsági emberek tartották szabadon a pályát számára.
És én meg akkoriban folyton délutános-éjszakás voltam, egyedül a telefonközpontban és egyszer egyik este, későn felvillant a telefonközpont-kezelőegység monitorján "Room 960 - Mr. King".
Párszor.
Mindig csak a másodperc töredékére.
Míg egyszer nem tette le.
Hanem beleszóltam, beleszólt és megkért, hogy segítsek neki telefonálni a szobából. Felhívtam neki egy számot, felkapcsoltam a szobájába. Mikor végetért a beszélgetés, megismétlődött egy másik telefonszámmal.
És mindennap jöttek ám a telefonhívások kintről.
Felvettem a hívást, beleszóltam, elmormoltam a sztenderd szöveget, hallottam, ahogy a fülkében leesik az érme és gyerekhangok azt mondják: -Csókolom, tessék kapcsolni a Michael Jackson szobáját! Napi parancs volt természetesen letagadni, azt kellett mondani, hogy nincs ilyen néven bejegyzett vendégünk, ami igaz is volt.
Az x. napon (D-Day...) elfogyott a cérnám és azt mondtam, néha: -Nem kapcsolhatom. De nem is akarom. De áruld már el, hogy ha beleszólna a telefonba, mi a francot mondanál neki? Mert én beszélhetnék vele, de semmi mondanivalóm nincs a számára. Vagy ezért, vagy másért, de ritkultak a gyerek-telefonhívások.
Meg persze a média.
Mindig fenyegetőztek. Hogy ő a Kicsoda az ilyen-olyan tévétől, újságtól.
Vicces volt.
Kicsit hatalmasnak érezni magunkat.
Mindig így ment ez.
A többiekkel is.