Tegnap megpróbáltam ide importálni a blogteres blogomat. Már épp sírni kezdtem hihetetlen boldogságomban, hogy lám, a blogtérre a saját archívot még nem sikerült sosem felapplikálni, de ide bezzeg igen...
Hát nem.
Valakinek hála, csak a bejegyzések címét és a bevezetőket bírta magába szippantani ez az új blogom, minden más elcsúszott, nem jött, ott ragadt, bekrepált, stb. Pl. minden bejegyzést 1970. januárjára datált.
Pedig akkor anya rám még egyátalán nem is gondolt.
Egy gondolat bánt engemet: hogy már nagyon meg kéne tanulni főzni. Időnként erre ráébreszt valami, jelesül egy adás-sorozat az RTL-en. Egy kitüntetett szakács, Németország egyik legjobbja csinál egy műsort. Nem főzős műsor, mint mondjuk Jamie, aki egy szilvából, némi csirkebőrből és egy csipet Cayenne-borsból háromfogásos vacsorát tud varázsolni. Nem, ez olyan adás, hogy rosszul prosperáló, csőd szélén álló éttermek írhatnak és kérhetnek segítséget. Akkor Ő, Christian, odamegy és segít "felújítani" az éttermet, hogy újra dőljön a vendég. Csinálnak új étlapot, ételeket, arculatot, berendezést, ha kell.
Na, ettől megint azt érzem, hogy főzni valójában pofon egyszerű, csak alázat, jó alapanyag és fantázia kell hozzá.
Ez most egy jó szar kritika is egyben, mivel most akkor be kell ismerjem, hogy a 3-ból valamelyik nincs, különben tudnék főzni.
Amore azt mondja, hogy mindig finom, amit csinálok, de szerintem nálunk leginkább a mondás fordítottja igaz: a férfi gyomrához a szívén át vezet az út. Azaz leginkább azért ízlik neki minden és eszik meg mindent, mert szeret...
Olyan gondjaim vannak, hogy pl. sosincs étvágyam és minden kaját utálok, ha rájuk gondolok. Rögtön lelki szemeim elé tolul, hogy minden, ami egészséges, az sárga vagy zöld és hányingerem lesz tőle. Minden, amit ennék, az meg hízlal és gyomorégést (erős szellentést, böfögést) okoz. Ha mégis eltervezem, hogy főzök, akkor többnyire olyan valamihez fogok hozzá, amihez valami nincs itthon.
És ez általában már túl későn derül ki.