Múlt héten beiratkoztam végre a régóta tervbe vett lakberendező iskolába. Nem mintha ettől várnám, hogy alapjaiban rengeti meg és rendezi át az életemet, de legalábbis. Csak szeptember végén kezdődik, nagyon izgulok, mert olyan régen ültem iskolapadban, már 10 év is eltelt azóta...

És ha nem a lakberendezés, akkor az írás fogja majd kedvezőbb irányba kormányozni sorsomat az élet tengerén :-))) (ilyesmiket hüjegyerek-koromban írogattunk egymás emlékkönyvébe)

Annyi félbehagyott dolog van, amit elkezdtem írni. Nem tudom, meséltem-e már, de nagy Xx Yy-rajongó vagyok (ő egy ÍRÓ), imádom a könyveit és össze is ismerkedtem vele. Ha érdekel, elmesélem...

Akkoriban még adták a tévében a műsorait és a végén ott volt egy weboldal és egy e-mail cím. Egyik nap azzal az ötlettel kapcsoltam ki adás után a tévémet, hogy másnap mindenképpen írok neki oda...

Pár sort el is küldtem, épp csak annyit, hogy szeretem a dolgait (nézni, olvasni), szeretnék én is írni, és csak mint mellékesen megkérdeztem tőle, hogy "hogy kell könyvet írni?" :-))))) Így. Oda a monitorjára biggyesztettem a kérdést.

Én voltam a legjobban meglepődve, hogy kaptam választ.

Levelezgettünk, érdekes volt a könyveiben megszokott stílust viszont látni egy nekem kigondolt levélben... Aztán egyszer találkoztunk, egy könnyü, teraszos nyáresti vacsira hívott, pedig azt se tudta, ki vagyok...vagyis, jó sok levelet váltottunk, az igaz, de pl. nem tudta, hogy nézek ki.

Na mindegy, ő nézte ki a helyet, belépett, körülnézett és rögtön összeakadt a tekintetünk, odalépett az asztalhoz: -Kézcsókolom, XX Yy vagyok, maga vár rám?

Odacipeltem az összes Xx Yy-könyvemet, hogy dedikálja :-)

Még egy-kétszer meghívott ebédelni és a leveleinkben megjelent az örök és hálás :-) téma: hogy tetszem neki.

Fél évvel a fent említett nemrandi-randink után felmentem hozzá, haza...Annyi idős, mint anyukám és nem egy adonisz... mégis: valami megfogott benne. NEM az, hogy ő közismert, híres ember, hanem az ő visszafogott, más illatú világa.
Egy pici legénylakás a pesti Dunaparton, egy régi építésű emeletes ház legfelső szintjén, terasszal, ahonnét olyan kilátás nyílik a Dunára és a Várra, meg minden egyéb szépségre, hogy mikor megláttam, úgymaradtam, kezemben a félrehajtott függönyt gyűrve és nem tudtam kinyögni a mondatom végét...
A lakásban fura ízléssel keveredik a régi és az új, de van hely a szemnek megnyugodni benne, általában dzsessz szólt halkan, az ő szava is halk és ritka. Megvan a saját ritmusa és jó volt hallgatni egymás csendjét... sokszor hosszú percekig olvastuk a másik tekintetét, lassan ránksötétedett, általában kettőkor mentem hozzá és hét-nyolc körül jöttem el. Tényleg megállt az idő, egymáshoz lassult minden és nyugtatóan hatott rám a kisugárzása. Kicsit több, mint egy évig ment ez így.
És így történt, hogy elolvasgatta, amiket írtam, azt mondta, nagyon jó...szerette  olvasni a leveleimet is, de mindent sokkal részletesebben kellene megálmodnom és leírnom, kidolgozottabban, hogy vigyem a gondolataimmal az olvasó képzeletét.
Nyilván, nem lesz belőlem sosem Tolsztoj női reinkarnációja, de amilyen rossz könyveket én már olvastam... ponyvát, romantikának címkézett nyálhömpölyt, szóval, olyat én is tudnék, elég, ha csak a saját élményeimet cizellálom ki kissé...

Így most épp készül az első könyvem.

Mostmár világosan látom: nem lett volna szabad belefognom a blogírásba, mert nincs rá annyi időm, hogy TÉNYLEG  írjam. Beleolvasgattam itt mások blogjába és egyszerűen inkább csak az a felismerés rúgott gyomorszájon, hogy "ennyi időm nekem sosenem lesz, mint EZEKNEK, hogy tényleg, rendes naplót írjak...akkor meg minek...?" Amikbe beleolvastam... meg kell mondjam, azért is inogtam meg, mert most kitalálták ezt a blog-műfajt, de amiket olvastam, azok nem is naplók a hagyományos értelemben véve. Némelyik teljesen olyan, mint
egy művész műterme, de én azt gondolom, ez a műfaj nem erre való. Erre való lenne a saját honlap. Itt nem csak naplót írnak már az emberek, hanem kész "alkotóműhely" egy-egy blog... A legtöbben sztoriznak, tehát nem azt mesélik el, h aznap mi volt, hanem mindenféle, esetleg kiadók által eltanácsolt vagy odáig el sem jutott irományokat beletuszkolnak a blog-formába... Mindenki baromi okos és baromi érdekes akar lenni...

De hát ez van, éljen a szabadság...
Sőt. Továbbmegyek: tulajdonképpen értelmét sem látom. Elméletben működhetne, hogy én itt írom a naplómat, és az ismerőseimnek megadom a blog címét és ha épp kíváncsiak arra, hogy "na, mi van vele?" akkor klikk-katt és olvashatják... de vadidegen emberek számára képtelenség élvezeteset írni szereintem, mert nem ismernek se engem, se a szereplőimet, se a körülményeket. ha pedig olyat írok, ami bárki számára élvezhető és érthető, az pedig már nem mondható naplónak...

Tudom, ne sóderoljak, csak írjam máááár...

Ma reggel megint visszaaludtam, hiába a mobiltelefon ébresztője, az áldásos SZUNDI-funckió, hiába az ébresztőóra...meg a harmadik ébresztőóra...Mindig bealszom.

Anya valósággal berobbant a szobába: "Mivan, Te nem mész dolgozni?????????????!!!!!!!!!"

Ő most éppen FÖNT van. Akik valamennyire is járatosak a mániás-depressziós szakzsargonban (vagy kényszerben megszerzett tapasztalatból, vagy esetleg a Vészhelyzet szitujából ragadt meg ez az elnevezés...igen, Abby Lockhardt anyja, Maggie is hol fönt volt, hol lent...), szóval, sokan tudják, mit jelent ez. Április óta anya gyakorlatilag végig feküdte a heteket-hónapokat, eddig tartott ez az időszak. Két hete még arra sem volt hajlandó, hogy asztalhoz üljön velünk a vasárnapi ebédnél, de amint közeledett külföldön élő nővérem hazalátogatásának időpontja, drámai -számomra drámai- változásokon ment keresztül seperc alatt.

Ahogy így elnézem: inkább feküdne vissza.

Képtelen vagyok elhinni és rezignáltan tudomásul venni, hogy ma, amikor a génsebészet így-úgy meg szervátültetés, sziámi ikrek szétszedés... viszont egy egyszerű enzimhiányos deprimált beteggel meg évek óta nem tudnak mit kezdeni.

Ilyenkor, ha "felkel" és mindenki azt hiszi, hogy mostaztán jól van, jobban van, valójában akkor sincs jól. Pörög ezerrel és fénysebességgel halad először hegymenetben, aztán...Mint tudjuk, nagyon magasról lehet csak igazán nagyot zuhanni... Szemét vagyok, de remélem, addigra már nem leszek itt. Amikor a nővérem visszautazik a külszolgálatba, megyek vele. Augusztus 31-én repülök. Még sosem repültem, csak sárkányrepülőn. Már annyira várom és annyira izgulok, hogy többször is megálmodtam az utat, amióta 28-án megvettem a repülőjegyemet.

Sajnos, csak 16 napig tart majd a szabadság.

De hol is tartottam...ja igen, megvan! Hogy reggel megint elaludtam...Kb. két-három hete minden reggel hajszál pontosan 05:44-kor ébredek és pillogok a mobilomra, hogy hány óra van...Régebben csináltam olyat, hogy agykontrollos "számolgatással" állítottam be magam, hogy mikor akarok másnap felébredni és működött is, percre pontosan, de ez...? Ránézek a jégkék kijelzőre, tudomásul veszem és visszaalszom.

Reggel már a buszon elővett az izgatottság és türelmetlenség: imádok levelet kapni! -tehát amint elhalásztam egy nőci elől az ülőhelyet, máris heves nyomkodásba kezdtem a mobilomon és wapon faggattam a freemailes levelesládámat. Elképesztő, hogy manapság már ezt is lehet, ilyen dolgokra képes az ember a technikai megoldásokat kihasználva... Emlékszem, pár évvel ezelőtt még oldaltáskányi volt a hordozható telefon és irígységgel vegyes volt a szájíz, amikor mondjuk egy taxisnak már volt "rádiótelefonja"...A taxisokat amúgyse szeressük...ki ezért, ki azért... Akkor már az is nagy szó volt, ha egyáltalán volt térerő és sokáig bírta az aksi...manapság meg! Például itt van nálam kb. egy hónapja egy LG 7100 telefon, tök ingyen, kipróbálásra, tesztkészülék.

Ezüst és sötétkék színű, ez a két kedvencem...meg vaku és fényképező-kamera is van benne, szép színes a kijelzője...miegymás...Én mégsem használom, mert a hülye agyam szoftverje már csak a Nokia-menü használatára áll rá...szégyen gyalázat...

Valahogy így lehet velem is az ex-kedvesem. Mindent tudok, mégsem kellek neki.

Tegnap volt épp egy hónapja, hogy utoljára láttam és szétszeretkeztük egymást.

Nem hiszem, hogy valaha is újra kíváncsi lenne rám, de még sok dzsintonik fog lefolyni... míg végleg kigyógyulok belőle.