Már elkezdtem kimászni a pöcegödörből, de egyelőre még sehol nem tartok, csúszik a szar mindenfelé a kezem alatt, csak a szándék van meg.

A gyerek kezelhetetlen, mondjuk én már nem lepődöm meg semmin, legalábbis megpróbálok (nem meglepődni), meg próbálok visszaemlékezni, hogy én is voltam kamasz.

A "bezzeg én, meg a bezzeg a mi időnkben" az olyan, mint egy relatív hivatkozás az excelben: bárhová odébb lehet rakni időben és térben, aktualizálja magát és érvényes lesz.

13-14 évesen én is dacos, önpusztító, befeléforduló, magányos, halálvágyó, meg nem értett kamasz voltam. És az én hibám, nem biztos, hogy igazam van, de valahogy nem hiszem, hogy a Kiccsaj úgy ki tud mászni ebből, mint ahogy én és eljutna ebből egy kb. olyan szintre, amire én jutottam.

Szóval kezelhetetlen, 167cm magas barna hajú, -szemű pubertáskorban lévő nőnemű egyed jutányos áron eladó, vagy értékegyeztetéssel Balaton környéki, panorámás, téliesített, összkomfortos nyaralóra cserélhető. "Minden megoldás érdekel" jeligére.

És én meg -majdnem- mindenért magamat okolom.
Remélem, Amore nem.

 Ami kimaradt.

• Január közepén szegény szomszéd nénimet megfertőzte az agyatlan másikszomszéd: taknya-nyála egybefolyt, mégis bement az én Nénimhez (90 éves). Na, őt úgy ledöntötte a lábáról a betegség, hogy alig kapott levegőt. De ez sem gátolta meg őt abban, hogy szép, szálkás dőlt betűivel teleírjon nekem egy képeslapot, mindkét oldalán, szülinapomra. Az előestén, valamikor este 9-kor tűzte be az ajtóba a kilincs fölé.
  
  Amore hozta be, meg is mondta, hogy mi az - én a kádban ültem és a terv az volt, hogy megnézem a Benjamin Buttont, miközben ázok a habokban. Ehelyett az én Mézem megint jól lecseszett egy apróság miatt és fél órát zokogtam a kádban. Szóval amikor végül kijöttem a gőzből, rögtön elolvastam, mert kellett az a léleksimogatás és tovább sírtam.
  Egyébként ha a síszünetben a Kiccsaj úgyse lesz itthon, csak én egyedül, azt gondoltam, majd áthívom a nénimet ebédre. Mert annak semmi értelme, hogy ő is, én is egyedül ebédelünk, egymás szomszédságában.
   
• Nagyjából 2 év elteltével újra van háziorvosunk, hála nekem. El is mentem hozzá bejelentkezni. Spanyol a doki, a felesége magyar.
   
• Kivettem az egyik szuperbiztosítóból a "megtakarított" pénzemet. 10 év alatt bírtak csinálni a 700-ból 374ezret. Kifizettem belőle a tesóm felé egy kis tartozást, a többit odaadtam anyának, aki nem akarta elfogadni, aztán nagy nehezen mégis és sírt a telefonba(n), hogy miért.
   
• Amore mostanában rá van izgulva a Ford Rangerre. Hogy fogom én ezt vezetni?
   
• Amire én vagyok ráizgulva: még mindig a Longines óra, egy iPad és egy tök sima fehérarany karikagyűrű. Másrészt viszont még ahhoz sincs kedvem, hogy valamit vegyek a téli kiárusításon, pedig le vagyok rongyolódva, teli a szekrény minden szarral, de én ugyanazt a 4 cuccot hordom, amikben még kinéz valahogy a bálna méretem, le kéne fogyni, lebarnulni, utálom magam, na.
  Már megint.
  Még mindig.
   
• Pénteken kezdődik a síszünet, rákövetkező péntektől pedig Amore itthon lesz 1 hét szabin, muszáj volt kivenni. Kérdezi, hogy hová menjünk, mit csináljunk. És megint az a szöveg, amitől könnyek szöknek a szemembe: "Ez olyan szar...én dolgozok, keresem a pénzt, megveszek magamnak, amit akarok, elmegyek oda ahová akarok, Te meg...Te meg...amit Te szeretnél...az elmarad, nincs sehol. Mit szeretnél?"
  Valahogy....semmit. Annyira semmit. És ez teljesen megrémít.
   
• Az utóbbi napokban elég rosszul aludtam és ha Amore azt mondogatja, hogy "túl sok időd van gondolkodni hülyeségeken" hát akkor ez most duplán igaz, mert éjjel is. És múlt éjjel is arra gondoltam, hogy fasznak nekem félmilliós óra, hova hordjam - amikor kenyeret hozok a péktől? Meg minek töltsem én is a zsebüket azzal, hogy megveszem? Akár az órát, akár egy iPadet.
  Aztán arra is gondoltam, hogy 37 éves vagyok: már nem előttem van a Jövő, hanem épp benne vagyok, épp ezt élem, illetve kellene élnem. Most kellene elmenni, megnézni, kipróbálni, megcsinálni, megtanulni, megvenni...
  De utálok már bármit is megvenni, mert semmi sem ér annyit, amennyibe kerül. Annak idején, nem tudom, talán '99-ben, talán 2001-ben vettem egy 8310-es Nokiát 50'000 forintért. Akkor az nekem iszonyú sok pénz volt, a munkahelyemen a managerek kaptak ilyen céges telót, nekem megszerezték akciósan ennyiért - most a fiókban punnyad, mert szép, nincs szívem kidobni, de már be se lehet kapcsolni, nem jó az akkuja. Ma már a fél világot zsebre teheted egy 50ezres telefonnal - az enyém jégkék világítású monochrome kijelzős volt.
  Vegyek iPadet 499,-frankért? Lehet, hogy ősszel tényleg jön az iPad 3 és a 2-est feleáron árulják. És nyerészkedjen rajtam is az Apple? Legyek én is birka, akikből a cég milliárdokat kaszál?
  Vagy kérjek ajándékba egy Louis Vuitton táskát? Minek? Mindenki a másolatokkal a hónaaljában rohangászik az utcán: úgyis csak egy lennék a százból, senki sem hinné, hogy az enyém eredeti. (Különben is, kit érdekel...?) Adjak ki ezért 2'000 eurót, hogy ugyanúgy nézzek ki a táskámmal, mint az, aki 120-at fizetett érte?*
  Egyébként ha már LV: olyan szépek ezek a táskát. Nemrégiben mondtam Amorénak, hogy eddig azért se vettem drága dolgokat, mert nem  volt rá pénzem, vigyzáni kell a drága holmira, meg mi van, ha fél év után már nem tetszik...meg olcsóbból többet vehettem: van több táskám is, hogy legyen mindenhez az illő.
  És ha mondjuk csak két táskám lenne: egy sötétebb télire meg egy világosabb nyárra? Az az egy illene mindenhez.
  Mert egy Louis Vuitton illik mindenhez.
  
  Kéne valami katarzis, ami valószínűleg egy irgalmatlan tavaszi nagytakarítás képében fog eljönni és kidobok az összes fiókomból meg szekrényemből mindent a picsába.
   
• Tegnap véletlenül odakapcsoltunk egy dokumentum filmre, ahol kamerával kísértek ilyen...takarítókat. Akik haláleset után a lakásokat, helyiségeket takarítják. A két fiatalember épp egy olyan lakásba ment be, ahol a bőrkanapén kb. 3 napig feküdt meghalva egy férfi. A holttest már nem volt ott, de a takaró igen, abból még folyt ki valami, valószínűleg a férfi. Meg kukacok.
  Csak meredtem a képre, lefagytam, és jöttek a könnyek.
  19 évvel ezelőtt valahogy így történhetett ez a keresztanyám lakásában is.
   
• Szóval...ha megint lefogynék, akkor boldogabb lennék?
   
• Meg itt van ez a munka-dolog is. Ez egy ilyen hülye körbe-körbe. Ahhoz, hogy itt munkát szerezzek, jó lenne tanulni valamit. Horribilis összegekbe kerülnek a képzések és utána ugye még mindig nem biztos, hogy lesz haszna és épp kapok munkát. Ha dolgozom, kevesebbet leszek itthon, még kevésbé lesz szem előtt a Kiccsaj. Pénzre persze mindig szükség van, de igazából semmi szükség arra, hogy dolgozzak, mert még így is tudunk félretenni. Ha meg nem kell dolgoznom, akkor minek tanulni? Pénzkidobás. Ha nem tanulok, meg nem csinálok gyakorlatilag semmit, akkor meg elbutulok, ez szerintem már el is kezdődött. (bár, ez valamelyest mindenkinél így van) Már most is érzem, hogy be vagyok lassulva és kezdek eltávolodni a való világtól.
  Álomvilágban élek.(?)
   

* Kiccsajnak próbáltam elmagyarázni ezt a dilemmát: hogy megveszem drágáért az eredeti LV-t és közben úgyis mindenki azt gondolja, hogy csak másolat. Erre azt mondja a 13 éves: "Hát...engem úgysem érdekelne, hogy mit gondolnak; hogy ez most igazi vagy nem..." (na, ezt biztos tőlem örökölte...)