Itt már nagyon szépen őszül, csupa sárga-vörös, meg hideg napsütés minden, ködön átsejlés, szitálás.

De nem a sárga-vörös levelek aggasztanak, hanem olyanok, mint egy a gyámügytől, meg egy másik egy ügyvédi irodától.
Egyszerűen és röviden: a végét járjuk, lassan elfogy az energiánk, jövőbe vetett hitünk, erőnk.
Amit a Kiccsaj július 7-én elkezdett, annak még mindig nincs vége, sőt, még csak most kezdődik igazán a tánc, eddig csak délutáni nyugdíjas mambó-klub volt, 1/2-edben, lassan felpörgünk ötnegyedre, hányok az idegtől, már mi is veszekszünk, még mindig engem okol, hogy én voltam túl szigorú és hiába pofázott nekem, hogy ne presszionáljam a gyereket.
Úgy tűnik, lesz ügyvédünk.
A gyereknek már van.
Szépen meg is kérvényezte, hogy ugyan, azt is legyünk kedvesek finanszírozni, igaz, hogy a gyereket képviseli ellenünk; anyja neve nyolc példányban, még a vesekövünkről is kell(ene) adóbevallás másolata.

Ez mostantól vérre megy.

Pozitívum: megint fogyok, és büszke lehetek magamra: 4 oldalnyi hivatalos válasz a gyámügynek+ 2 oldal az ügyvédi irodának 3 kis nyelvtani figyelmetlenséggel.

Nagy depressziós magányomban megnéztem tegnap A felolvasó-t. (Meg a kritikákat is. Hogy némelyik mekkora baromság!)

Nem kellett volna. Valahogy pontosan azt a húrt pengette meg, amitől átszakadt a gát; hiába próbáltam erősnek lenni eddig, napokig, hetekig, most vagy egy órán át zokogtam.

Nem megfelelő szó rá az, hogy tetszett. Vegyünk inkább azt a hülye szófordulatot, hogy nagyon ott van (nekem).

Aztán beszéltem anyuval egy órát, utána megint sírtam.
Folyton eszembe jut, mennyire egyformák az életünk mérföldkövei.

Aztán este hazajött Amore, épp akkor lett kész a lasagne-m és vita lett és ettől megint sírtam. A másik szobában.

Már megint nem beszélünk egymással.

- Nem szeretsz már?
- De. Nagyon. Csak egyre kevésbé értem, hogy miért.