12 éve voltam 25 éves. Ugye érzed te is a drámát?

Tegnap reggel elmentem Amoréval a munkahelyére, útközben tankoltunk, vett nekem is reggelit (csokis croissant), megvártam az irodájában, hogy kinyisson 9-kor a szomszédos bevásárló kp., addig meg együtt megreggeliztünk. A legfontosabbat, amiért az egész folyt, persze elfelejtettem megvenni (akciós fogkrém), vettem viszont minden mást.

Délben hazajött a Kiccsaj, felb...va az idegeimet, mivel direkt mondom, hogy igyekezzen és csakazértis 15 perccel később jön. Holott érte van az egész, én pontleszarnám.
Először is elmentünk az árverésen megvett Diddl-ért Herisauba, (kb. 1 méter magas állítva, otthon az új ára kb. 50-60ezer forint) onnan vissza az autópálya-elágazásig 43 km-t és aztán fel a másik irányba a fogorvoshoz Konstanzba.
A legjobb az egészben a gyönyörűszép idő volt, ragyogó napsütés, szirkázó hegyek St.Gallen magasságában; a másik egy olyan török-beütésű pasi a fogorvosnál, aki annyira nézett a váróban. Már nagyon-nagyon régen nem esett meg velem ilyen és annyira kedves érzés volt. A szemem sarkából néztem, meg éreztem is sokszor, hogy néz, aztán néha gyorsan odapillantottam, akkor összevissza ugrált a tekintete, el akart nézni másfelé, de komolyan, éreztem, hogy szegény nem bír. Ja, az elején még meg is kérdezte udvariasan, hogy le szeretnék-e ülni? A másik széken egy nő ült, szóval még udvarias is. Kiccsaj meg is jegyezte később, hogy az a pasi állandóan figyelt. Mondtam neki, hogy tudom és hogy milyen édes és jól is néz ki. Erre leárulózott és átment az utca másik oldalára.

Este fél hétre értünk haza, jó kis nap volt, nem rontottam el semmit, kivéve, hogy elfelejtettem a fogkrémet.

És kivéve, hogy ma délben, tőlem 1100 km-re eltemették a keresztapámat.

Egy hosszabb posztot is írhatnék arról, hogy miként és mennyire hiányzik a meglepetés intézménye az életemből és hogy ez miért nem jó, azon túl, hogy egyébként mindenem megvan, amit szeretnék. (?)

Éppen ezért szülinapra mindig meglepetést kérek, ami bármi, tényleg bármi lehet, csak ne tudjam előre. Az idei meglepetést tegnap kaptam meg: egy gyönyörű, szikrázó napfényes nap a nyugati országrészben (Jura), viszonylag magasan fekvő (hó)mezők, ameddig a szem ellát fenyvesek, dombok, most hófehérek.

A fő látnivaló Le Roselet volt. Ez egy öregek otthona lovak számára (ill. lovak, pónik és szamarak számára), valójában 3 telephelyből áll, mi az egyikben voltunk. Egy Bernben született író-újságíró és idealista, nagy lórajongó, Hans Schwarz 1958-ban hozta létre az alapítványt a lovakért. Bárki beadhatja ide kedvencét, ha már kiszolgált, 18-24 év közötti, öreg, de egészséges, viselkedési zavaroktól mentes lovakat vesznek fel, itt eléldegélhetnek a pacik szabadon, társaik között, míg aztán természetes halállal el nem hunynak.
Nagyon szépen felújították az istállókat, jó nagy helyük van a boxokban, de az idő nagy részét a szabadban tölthetik, immáron megszabadulva a szíjaktól, pántoktól, járomtól, mindentől.

Minden állat egyedi és a maga módján különleges, csodás, de a fő attrakció Roselet-ben mostanság Apolló, aki a Feldschlösschen sörgyár söröslova volt 17 évig, tavaly novemberben kísérték társai, hajtói ide, utolsó helyére. A sörgyár hagyományőrző céllal söröslovakat tart fent. Azon túl, hogy a környék (Rheinfelden) némely megrendelőjének tényleg a lovaskocsival szállítják ki a sört a mai napig, a lovaskocsi a vásárok, expók, lovas rendezvények közkedvelt attrakciója. 
Nos Apolló jól érzi magát az újonnan kapott szabadságban, úgy tűnt, barátnőt is talált egy finom felépítésű Freiberger típusú hölgy személyében.

A meglepetéssel csak az volt a baj, hogy metsző jeges szél fújt, így a séta a meseszép tájban elmaradt, arcomra fagyott a mosoly.