Nincs is rá szó valójában.

Másokat épp most rúgnak ki az állásukból.
Megint mások épp az intenzíven fekszenek tüdővérzéssel és hiába várják valaki halálát, hogy lehessen új tüdejük. Ugyanezek szegényebbek lettek egy gyerekkori barátnővel és 8000 frankkal.
Megint mások azt hitték, jogrend van és egy megunt feleséget nem lehet egyszerűen csak kitenni az ajtó elé, mint az üres tejesüveget.
És van, akinek meghalt az utolsó barátnője, 2 nappal a 90. születésnapja előtt. Most már valamikor ő következik, gondolja magában.

De azért velem sír, nevet és örül az első hónak; ami olyan csodálatos, hogy arról már nem is lehet beszélni, mert az már csupa giccs. Szikrázik a nap az első 10 centi friss hó tetején, úgy képzelem, a kristályok éppügy nyüzsögnek, egymásnak dobálják a nap sugarait, mint a gyerekek a hógolyókat.
Itt fekszik mindenütt, mint egy beváltott ígéret: megjósolták, hogy jön.
És valójában nem számít semmi más: csak hogy itt lehetek és láthatom.
Amorénak mondanám: Boldogság, gyere haza! - hogy lásd Te is, ne csak megdolgozz érte...

Megyek vissza az ablak elé állni, nézni és majd a leguruló könnycseppen is úgy csillog a nap, mint a havon.
Örömömben.