Még a tegnap esti síráshoz egyet kifelejtettem: őt. Teljesen hangszermentes, svájci ének.
Végigbőgtem, nem tudom, miért.
Olyan gyönyörű.
Nem tudom, mihez hasonlítani.
Ők így énekelnek.
Ugyanúgy elvágyódásról, meg a lélek nehézségeiről, a kemény munkáról, mégis valahogy olyan frissen és üdén, mint az alpesi legelők zöldje.

Még azt is kifelejtettem, ami hát a legjobb volt. Pénteken reggel nekiálltam mosni, de a lenti szomszéd szarai még ott voltak felaggatva száradni. Jól van, gondoltam, nem csinálok megint műsort, a gép úgyis 1 óra múlva jár le, hátha addigra leszedi a ruháit.
Hát nem szedte le.
Felmentem csöngetni, nem nyitotta ki, pedig otthon volt, hallottam a gyereket is sírni.
Csináltam még egy mosást, akkor se szedte le, megint felmentem. Kinyitja, mondom, hogy a maguké? Csak annyit utaltam a helyzet komolyságára, hogy sok a mosnivalóm és később nem fog tudni hozzáférni a cuccaihoz az enyémen át...
Erre azt mondja: hát nem lehetne átrakni a másik, üres oldalra?
De, mondom, lehet.
És továbbra is áll, mint egy dagadt zsírtömb az ajtóban.
Mikor már ránkégett a helyzet, visszakérdeztem: ÉN tegyem át...?
És bazmeg, volt képe azt mondani, hogy igen.
Na mindegy, átbasztam a másik oldalra a redvás cuccait, itt már nem csinálok patáliát erre a kis időre.

Már ezért megérte felkelni: megcsináltam a frauenzimmer.de oldalon egy 19 kérdéses tesztet, ami kiderítette, hogy bár januárban már 35 leszek, valójában a biológiai életkorom 32. Igaz, olyan kérdés nem volt, hogy nézzen tükörbe és mondja el, mit lát.

- Pénteken Amore hazajött, gyorsan elvittünk csomó holmit a paphoz, aki mindig gyűjt a rászorulóknak (dél-vidéki a pap, tudok vele magyarul beszélni. Leginkább Erdélybe küldi az adományokkal a kamionokat).
- Aztán megnéztük a mélygarázst, amit szintén én találtam, itt helyben, a faluban. Örülök neki, büszke vagyok magamra. Az új lakást is én találtam. A mélygarázsban van két hely a két autónak, van magasnyomású tisztító, kocsimosóhely, stb. és 95 frank autónként. Amit Amore látott és meg akart nézni, az mind 1-2 faluval odébb van és nincs ott semmi, csak egy betonelem, ahová be lehet állni. Még villany sincsen. És 110 fr.
- Utána meg felmentünk a dombra, ahol régen lakott Amore a Kiccsajjal albérletben. Egy régi szép nagy parasztházban, ami a bíróé. A bíró egy tök okos, jófej pasi, már párszor mondta, hogy látogassuk meg, mikor összefutottunk a bevásárlóközpontban. Ettünk, ittunk, zongoráztunk. Hazamentünk.
- Szombaton Amore elment kicsit motorozni, mi meg majdnem elmentünk moziba. Csak közben beborult és elkezdett szakadni az eső.
- Vasárnap majdnem elmentünk uszodába, de szarul éreztem magam, meg későn is keltünk fel. Helyette átfestettem a borosüveg állványt.

A tegnap egyébként valahogy a sírásé volt.
Először azért, mert Robert Enkétől búcsúzott Hannover és mindenki más. Már az is "csodálatos" volt, hogy a halálhírére spontán kb. 35ezer ember gyertyafényes felvonulásra összegyűlt pillanatok alatt. Vasárnap pedig a Hannover 96 Stadionban felravatalozták és szintén kb. ennyi ember vett tőle végső búcsút. Én nem ismertem, fogalmam sincs, ki volt, milyen volt, de fantasztikus ember lehetett, ha ennyi rajongó a mai rohanó világban kétszer is megáll fejet hajtani előtte és egy stadion zokog érte.
Robert Enke kapus volt a Hannoverben, fiatal, 32 éves, depressziós, és pár napja a vonat elé ugrott. Betegségét sosem ismerte be és sosem engedte magát effektíven kezelni. Pár éve veleszületett betegség folyományaként meghalt a kislányuk, még 5 éves sem volt. Rettegett attól, hogy mi lesz a karrierjével, ha megtudja a világ: ízekre szedi a média amiatt, mert depresszióval küzd és "gyenge".
A kurva kibaszott média egy újabb áldozata.

És most képzeljük el a feleségét, aki tegnap a kislánya mellé eltemette a fiatal férjét is.

Aztán este is volt kis sírás.
Mindig megkönnyezem, amikor a ház-átépítős segélyműsorban a tulajok visszaköltözhetnek a csillogó, szép új otthonukba. És el sem hiszik, hogy ez mostantól az ő birodalmuk. Most egy 5 tagú családnak segített a műsor: építkeztek és közben leégett a régi házuk, elvesztettek mindent, a ház ott állt alig félkészen. Az egyik fiú ráadásul fogyatékkal él, stb.
Egy konténerben éltek öten a félkész ház mellett. Slag volt a zuhanyzó, stb...
És jött A Vera. Jó, ez egy műsor, ebben is van sócsinálás, tudom.
De a barátok, szomszédok, több, mint 150-en (!!!!) és az örömkönnyek, azok igaziak. A gyerekek tanárnője is teljes gőzzel segített, holott ő is kissé nyomorék, a keze nem is nőtt és működik rendesen. Mégis rakta a laminált parkettát, meg hajtogatta a ruhákat.
Miért kell nekem ezen sírni?
Mert ez már egyre ritkább.
Ilyet már csak a tévében látni.
És miért egyre ritkább?
És miért lehet már csak a tévében látni...?
...