Még a tegnap esti síráshoz egyet kifelejtettem: őt. Teljesen hangszermentes, svájci ének.
Végigbőgtem, nem tudom, miért.
Olyan gyönyörű.
Nem tudom, mihez hasonlítani.
Ők így énekelnek.
Ugyanúgy elvágyódásról, meg a lélek nehézségeiről, a kemény munkáról, mégis valahogy olyan frissen és üdén, mint az alpesi legelők zöldje.

Még azt is kifelejtettem, ami hát a legjobb volt. Pénteken reggel nekiálltam mosni, de a lenti szomszéd szarai még ott voltak felaggatva száradni. Jól van, gondoltam, nem csinálok megint műsort, a gép úgyis 1 óra múlva jár le, hátha addigra leszedi a ruháit.
Hát nem szedte le.
Felmentem csöngetni, nem nyitotta ki, pedig otthon volt, hallottam a gyereket is sírni.
Csináltam még egy mosást, akkor se szedte le, megint felmentem. Kinyitja, mondom, hogy a maguké? Csak annyit utaltam a helyzet komolyságára, hogy sok a mosnivalóm és később nem fog tudni hozzáférni a cuccaihoz az enyémen át...
Erre azt mondja: hát nem lehetne átrakni a másik, üres oldalra?
De, mondom, lehet.
És továbbra is áll, mint egy dagadt zsírtömb az ajtóban.
Mikor már ránkégett a helyzet, visszakérdeztem: ÉN tegyem át...?
És bazmeg, volt képe azt mondani, hogy igen.
Na mindegy, átbasztam a másik oldalra a redvás cuccait, itt már nem csinálok patáliát erre a kis időre.