Most az a helyzet, hogy már 400 akárhány napja Líbiában fogva tartanak 2 svájci üzletembert, akik az ABB cégnek dolgoznak és azon kívül, hogy mondjuk eltévedtek eme meseország sivatagjai közt, semmi bűnt nem követtek el. Bár mivel más kultúráról van szó: ezt soha nem lehet tudni. (v.ö.: Van rajtad sapka vagy nincs)
A valódi ok az, hogy Hannibal und Aline Gaddafit Genf kantonban, egy luxushotelben tavaly júliusban letartóztatta a svájci rendőrség, mert az alkalmazottak bántalmazás miatt feljelentést tettek.
Több se kellett.
Bécsi konvent meg ilyen-olyan diplomáciai-konzuli jogok sértődtek, meg leginkább az Öreg G., otthon a nomádsátorban. A vádakat azóta visszavonták, a vádlottakat rég elengedték, stb.
Aztán kapva kaptak az alkalmon, hogy két svájci balek Líbiát akart nézni: bekasznizták őket.
Az itteni két miniszter lépéseket tett, voltak Líbiában, kiszabadító tárgyalásokat folytatni, de szokás szerint a svájciak ígértek mindent, és be is tartották, a vadember, a sivatag ura meg röhög a markába és azt csinál, amit akar. Szarik a mindenre és nála olyan nincs, hogy adott szó. Főleg nem fehér embernek adott szó, ugye.
Azóta Gaddafi olyanokat művelt, hogy a svájci bankokból kivont több, mint 5milliárd sfrankot. Például Egyszerűen "hazavitte" a pénzét, a párna alá.
Olajembergóval fenyegetőzik.
A Líbiába irányuló svájci export 47%-kal csökkent.
A svájci légitársaság nem repülhet Líbiába.
Legújabb lépése, hogy az ENSZ-nél egy hónappal ezelőtt indítványozta, hogy Svájcot darabolják fel, ilyen Trianon-jelleggel osszák szét a szomszédjai között. A jelenleg elnöklő Ban Ki-Moon persze elmagyarázta a sátorlakónak, hogy az ENSZ egyik alapszabálya, hogy egyik tagállam sem vonhatja kétségbe vagy fenyegetheti egy másik tagállam fennállását, szuverenitását, létezését.
Tehát jogi alapon is elvetették az öreg hülye ötletét.
Ciki viszont, hogy szeptember 15-től éppen Líbia, azaz a régi külügy-miniszter, Ali Abdessalam Triki lesz az ENSZ közgyűlés soros elnöke, 1 évig. A 64. közgyűlés napirendi pontjait egy 27 tagú bizottság hagyja jóvá, köztük az 5 vétójoggal rendelkező állam, Ban Ki-Moon szerint "nem valószínű, hogy Gaddafi javaslata bármilyen formában felbukkanna a napirendi pontok között". "Nem valószínű"...ezt hívják diplomácia nyelvezetnek.
Gaddafi 40 év óta most először akar újra résztvenni a szeptember 23-án kezdődő közgyűlésen. Érted, évtizedekik ki sem jött a sivatagból, politikailag elszigetelve, lapáttal-dömperrel-kisvödörrel homokozott otthon, most kinyílt a csipája. Az amerikai nagykövet, Susan Rice figyelmeztette, hogy viselkedjen, ha New Yorkba megy...
És külön ígéretet kértek az amcsik Tripolitól, hogy ugye az öreg nem fog beduin-sátrat verni az ENSZ palota előtt (pedig útjai során mindig abban alszik) és ugye nem az előtte csobogó szökőkútban fog megmártakozni. Mert az egyedül Anita Egbertnek állt jól.
(A két svájci faszi még mindig líbiai fogságban van, holott már írásban is leszerződött a két államfő az elbocsátásról, annak feltételeiről.)
Bazmeg, és ez egy ország vezetője.

"Konyhatündér" jeligére még üzenném, hogyha még nem írtam volna: a héten egy egész lábos rizseshúst dobtam ki, mert nem ment át a rostán. A hús öreg volt, ehetetlen, a rizs meg nem akart a zistennek se megpuhulni. A végén meg odaégett az egész. Azóta csak krumplipürét meg párolt zöldséget főztem.
Ma újra megpróbálkozom egy kis brassói (-klónnal). Drukkoljatok.

Na, de igazából most komoly dolgokról.
Álmomban most éppen nem támadtak halálra, nem zuhantam le, "csak" alaposan megsemmisültem emberileg.
Biztosan tudatalatt már oda-vissza stresszelem magam az érettségi találkozó miatt, már ez is bekerült a rémálomantológiába.
Az volt, hogy egy régi kőépület (régi nagy kápolna vagy várrom, ilyesmi) felé igyekeztem, oda volt szervezve az osztálytalálkozó. Nem fordultam hátra, mégis valahogy tudtam, hogy mögöttem soksok méterrel a régi szerelmem, Tony érkezget. Annyira izgultam-féltem a Vele való találkozástól, hogy besiettem az épületbe és elbújtam az ajtó mögé.
(Igen. Nem röhög.)
Aztán odaért lassan ő is egy másik sráccal, mindenki szépen köszöntötte egymást, én még mindig az ajtó mögött. Aztán odalépett hozzám (valahogy kiszúrt...okos gyerek volt mindig is, na!) pontosan a leírhatatlan színű barna szemét átszelte egy hosszú, függőleges napsugár, mint mikor egy vékony ajtórésen át beszökik a fény és azt mondta, hogy egy alattomos, tiszteletlen, jellemtelen bunkó-tahó paraszt vagyok, amiért elbújtam és nem köszöntem neki, holott látta, hogy besietek az épületbe.
És én annyira, de annyira elszégyelltem magam.
De akkor már nem lehetett magyarázgatni, hogy de hát én félelemből, szégyellősségből, kisebbségi érzésből bújtam.
A lényeg, hogy bújtam és kész. Ez fegyvertény.
Kifutottam a kőhalmazból, könnyek csorogtak végig az arcomon és a csajszik csak azt bánták, hogy nem veszek részt a performance-ban: mindenkinek elő kellett adnia valamit, a lányok legtöbbje (has)táncolt vagy ilyesmi.
Én meg már szartam az egészbe. Annyira fájt.
Csak el innen.
Néha azt gondolom, olyan a szeme, mint Amorénak. Vagy fordítva.

Nagyjából tegnapelőtt jutott eszembe, a semmiről, hogy ez a Whitney Houston is milyen már. Megcsinálta a karrierjét, elénekelgetett egy darabig, aztán nyugdíj, megvan hozzá a lóvé, a gyerekeknek mesélheti, meg mutogathatja a múltját. Anya szép volt, híres volt, angyalként énekelt. Vége.
Gondoltam: mostmár csak egyszerűen ő a W.H., akinek egyszerűen sok pénze van és régen foglalkozott valamivel, amiről sokan tudtak, amit sokan szerettek.
Így, múlt időben.
Magamban tartottam egy kis visszaemlékezést, hogyan visították a felettünk lévő fiúszobában a kollégiumban a srácok az I will always love you kényes hajlításait, majd tartottam kis népszavazást magamban, hogy melyik is a kedvenc számom tőle. Mivel épp mosogattam, egy kis krendenc melletti, kéz és lábmunka nélküli, laza csipőringáshoz, Laurent Hill-es, csukottszemű fejmozgással aláfestve, leginkább az a "My love is your love, your love is my love" játszott be.
Megállapítottam azt is magamban, hogy Whitney mondjuk a Kiccsajnak olyan, mint az én generációmnak mondjuk Ella Fitzgerald: talán hallottunk róla, valahol. (Sokat mutat a generációs különbségekből az is, hogy Kiccsajnak Madonna a Hung Up-ból és a Sorry-ból "áll", nekem az Express yourselfből meg a Vogueből, sőt, a Don't tell me-ből vagy az Amazing-ből, öreg vagyok, na).
Erre mire mindezt végiggondoltam, megszólal a rádió, hogy visszatért, itt van, csinált egy kurvajó albumot, és a mosogatás után mindezt megerősítendő: a Rádió1 weboldalán is ezt olvasom. Hogy nagyon jól szól és a nő úgy néz ki, mint a húszas évei végén.
Az első nagy sláger az albumról a Million Dollar Bill, amit egyébként Alicia Keys írt.
Szeressétek.