"Konyhatündér" jeligére még üzenném, hogyha még nem írtam volna: a héten egy egész lábos rizseshúst dobtam ki, mert nem ment át a rostán. A hús öreg volt, ehetetlen, a rizs meg nem akart a zistennek se megpuhulni. A végén meg odaégett az egész. Azóta csak krumplipürét meg párolt zöldséget főztem.
Ma újra megpróbálkozom egy kis brassói (-klónnal). Drukkoljatok.

Na, de igazából most komoly dolgokról.
Álmomban most éppen nem támadtak halálra, nem zuhantam le, "csak" alaposan megsemmisültem emberileg.
Biztosan tudatalatt már oda-vissza stresszelem magam az érettségi találkozó miatt, már ez is bekerült a rémálomantológiába.
Az volt, hogy egy régi kőépület (régi nagy kápolna vagy várrom, ilyesmi) felé igyekeztem, oda volt szervezve az osztálytalálkozó. Nem fordultam hátra, mégis valahogy tudtam, hogy mögöttem soksok méterrel a régi szerelmem, Tony érkezget. Annyira izgultam-féltem a Vele való találkozástól, hogy besiettem az épületbe és elbújtam az ajtó mögé.
(Igen. Nem röhög.)
Aztán odaért lassan ő is egy másik sráccal, mindenki szépen köszöntötte egymást, én még mindig az ajtó mögött. Aztán odalépett hozzám (valahogy kiszúrt...okos gyerek volt mindig is, na!) pontosan a leírhatatlan színű barna szemét átszelte egy hosszú, függőleges napsugár, mint mikor egy vékony ajtórésen át beszökik a fény és azt mondta, hogy egy alattomos, tiszteletlen, jellemtelen bunkó-tahó paraszt vagyok, amiért elbújtam és nem köszöntem neki, holott látta, hogy besietek az épületbe.
És én annyira, de annyira elszégyelltem magam.
De akkor már nem lehetett magyarázgatni, hogy de hát én félelemből, szégyellősségből, kisebbségi érzésből bújtam.
A lényeg, hogy bújtam és kész. Ez fegyvertény.
Kifutottam a kőhalmazból, könnyek csorogtak végig az arcomon és a csajszik csak azt bánták, hogy nem veszek részt a performance-ban: mindenkinek elő kellett adnia valamit, a lányok legtöbbje (has)táncolt vagy ilyesmi.
Én meg már szartam az egészbe. Annyira fájt.
Csak el innen.
Néha azt gondolom, olyan a szeme, mint Amorénak. Vagy fordítva.

Nagyjából tegnapelőtt jutott eszembe, a semmiről, hogy ez a Whitney Houston is milyen már. Megcsinálta a karrierjét, elénekelgetett egy darabig, aztán nyugdíj, megvan hozzá a lóvé, a gyerekeknek mesélheti, meg mutogathatja a múltját. Anya szép volt, híres volt, angyalként énekelt. Vége.
Gondoltam: mostmár csak egyszerűen ő a W.H., akinek egyszerűen sok pénze van és régen foglalkozott valamivel, amiről sokan tudtak, amit sokan szerettek.
Így, múlt időben.
Magamban tartottam egy kis visszaemlékezést, hogyan visították a felettünk lévő fiúszobában a kollégiumban a srácok az I will always love you kényes hajlításait, majd tartottam kis népszavazást magamban, hogy melyik is a kedvenc számom tőle. Mivel épp mosogattam, egy kis krendenc melletti, kéz és lábmunka nélküli, laza csipőringáshoz, Laurent Hill-es, csukottszemű fejmozgással aláfestve, leginkább az a "My love is your love, your love is my love" játszott be.
Megállapítottam azt is magamban, hogy Whitney mondjuk a Kiccsajnak olyan, mint az én generációmnak mondjuk Ella Fitzgerald: talán hallottunk róla, valahol. (Sokat mutat a generációs különbségekből az is, hogy Kiccsajnak Madonna a Hung Up-ból és a Sorry-ból "áll", nekem az Express yourselfből meg a Vogueből, sőt, a Don't tell me-ből vagy az Amazing-ből, öreg vagyok, na).
Erre mire mindezt végiggondoltam, megszólal a rádió, hogy visszatért, itt van, csinált egy kurvajó albumot, és a mosogatás után mindezt megerősítendő: a Rádió1 weboldalán is ezt olvasom. Hogy nagyon jól szól és a nő úgy néz ki, mint a húszas évei végén.
Az első nagy sláger az albumról a Million Dollar Bill, amit egyébként Alicia Keys írt.
Szeressétek.