Tegnap Kiccsajt a vasútállomásra kellett vinnem, mert osztálykirándulni mentek. A hazafelé úton máshol kanyarodtam le és rátaláltam egy meseszép kisasztalra. Fel volt címkézve 10,-fr-os matricával.
Ennyibe kerül, hogy az utcáról elvigye a szemeteskocsi.
Reggel fél nyolc volt, különben is egy többlakásos ház előtt áll a kis asztal; nem tudtam volna csengetni, hogy kié-elvihetem-e? Magamtól meg nem voltam biztos, hogy felölelhetem-e a bútort.
Egy szép, bieder kis lerakóasztal volt, néhány karikányi pohárfolttal a lapján, lakk-beütésekkel a lábán. Tipikus: nem tudtam, mit csináljak, ezért nem csináltam semmit.
Felocsódtam a bambulásból, a tétovázásból és tovább indultam haza, vissza-vissza tekintgetve és a szívem szakadt meg érte.
Hazaérve rögtön rácsaptam az internetre, arra az auckiós oldalra, ahol eladtam a sátrakat és ahol más dolgokat is próbálunk eladni.
Találtam néhány bútort, amik olyan gyöngyszemek, amik...nem tudom...beleszerettem és fáj elképzelni is, hogy mondjuk licitálok rá és nem nyerem meg és valaki más fogja összemancsozni az én szerelem-szekrényeimet...Ők ketten például, fantasztikusak és belehalok, ha nem lehetnek az enyéim.

Momentán még nem licitált rájuk senki, egyelőre az 1 frankos kikiáltási áron van az ára, de több érdeklődő is akadt. 25-ig tart az árverés.
Tele van az internet mesés cuccokkal, esetleg amik felújításra szorulnak, de van lelkük, stílusuk, történetük. Történeteik, amiket nem mondanak el, de az íveik, díszeik mesélnek helyettük.

Szakad az eső.
Amore végülis nagyon örült a salaktalanító-sütinek (=szülinapi tortája), meg a bekeretezett hortobágyi képnek. Az új íróasztalán valószínűleg majd VIP-helyet kap, valószínűleg azt a helyet, ami elvileg az én fotómnak járna. Hát egy szürkemarha azért mégiscsak, na!
Szombaton végül nem Pilatusra mentünk, hanem Engelbergbe, onnan pedig fel 3.020 méterre, a Titlisre. Sajnos eldilemmáztuk az időt, így viszonylag későn indultunk és nem jutott idő a faluban-környéken semmire mindenre (kötél-akadály-mászópark)(alpesi tejben-fürdőzés a szabadban)(túrázás, kocsikázás, poni-lovaglás a Kiccsajnak), mi "csak" szánkóztunk meg libegőztünk de így is szép volt odafent.
Összesen 4 különböző, drótkötélen függő "libegővel" mentünk egyre feljebb, az egyik ezek közül menet közben tett egy fordulatot is, hogy élvezni lehessen a panorámát körbe.
Tele volt minden indiaiakkal, valami nagycsoportos rendezvény közepébe sikerültünk bele.

A képekre klikkelve nagyíthatók a fotók.
Amore mindig azt mondja, pl. most a "Mit kérsz a szülinapodra?" című kérdésre válaszolva, hogy semmit, megvan mindene.
A Minden: család, szerelem, szeretet, munka.
És odafent én is ezt gondoltam, igazat adva neki.
Amig mindez megvan, más egyéb már nem is annyira fontos.
Hogy hogy parkol a szomszéd, hogy szar műsor van a tévében, hogy piros foltok vannak a bőrömön,  hogy nincs kedvem takarítani...hogy idegen vagyok a "hazámban", vagy hogy a piskóta nem jött fel. Van a család, aki kipirult arccal, az esésektől nedves fenékkel, nevetve szánkózik a szikrázó hóban. Júniusban.
Boldog születésnapot, Kedvesem.
Ámen.

Vasárnap pedig Zürichbe mentünk. Először alig bírtunk felocsúdni, hogy egy vonaljegy 4 frankba kerül (kb. 750 forint) és hogy akkor inkább már megéri napijegyet venni, ami ugyan 8 frank, de annyit utazol vele 24 órán belül, amennyit akarsz. Aztán mikor villamos-busz-villamos kombóval eljutottunk a Sihl partjára, aholis kellemes meglepetés várt, már jó biznisznek bizonyult a napijegy: itt még működik ugyanis a "vizibusz" intézménye és a belvárosból fel lehet hajókázni a "Landesmuseum"-ig, ez gyakorlatilag akörforgalom végállomása, 5 perc várakozás után indul vissza a Belvárosba, majd kiúsztunk egészen a zürichi tóig. Ez kb. fél óra hajókázás volt.
Ott kiszálltunk és az egész olyan volt, mint Boglárlelle 87-ben. Egy nagy húspiac. Mindenki strandolt ezerrel, a többieknek meg focizhatnékuk támadt. Ennek mindig az a murphí-je, hogy átlag 4,5 percenként fejbetalál valakit a labda. Ha szinténfocistát, az int egyet és visszadobja a labdát; ha nem focistát, akkor az illető vérvörös képpel szitkozódik.
Villamosoztunk a híres Bahnhofstrassén, ez a város legdrágább bevásárló utcája. Amore poénkodott, hogy milyen szerencse, hogy vasárnap minden zárva van.
Vendéglátónk egyébként ugyanaz, aki Zágrábban is volt, áprilisban és ővéké a horvátországi apartman, ahová majd megyünk.
Mellesleg fél óra alatt összeütötte Amore adóbevallását is...
Aztán megvitattuk, hogy mikkel kellene nyomulnom az interneten, amivel pénzt lehetne keresni, magyar-svájci internacionális vonalon, valamint, hogy tulajdonképpen nem éri meg elmennem dolgozni...mert annyit elvisz az adó, hogy alig marad.
Remek, bazmeg.
Én dolgozni akarok.
Adalék Zürichhez: Amore mutatott valamit a földön, hogy nézzek oda, séta közben.
Közel s távol az egyetlen eldobott szemét az utcán néhány magyar, elhasznált BKV-jegy volt.
Nem akarok példálózni, hiszen ezt tényleg bárki eldobhatta, bármilyen náció, aki Pesten járt valamikor, nemrég.
Csak Zürichben él az egyik legnagyob magyar kolónia Svájcon belül és valahogy egyátalán nem volt meglepő a "lelet".