Tegnap Kiccsajt a vasútállomásra kellett vinnem, mert osztálykirándulni mentek. A hazafelé úton máshol kanyarodtam le és rátaláltam egy meseszép kisasztalra. Fel volt címkézve 10,-fr-os matricával.
Ennyibe kerül, hogy az utcáról elvigye a szemeteskocsi.
Reggel fél nyolc volt, különben is egy többlakásos ház előtt áll a kis asztal; nem tudtam volna csengetni, hogy kié-elvihetem-e? Magamtól meg nem voltam biztos, hogy felölelhetem-e a bútort.
Egy szép, bieder kis lerakóasztal volt, néhány karikányi pohárfolttal a lapján, lakk-beütésekkel a lábán. Tipikus: nem tudtam, mit csináljak, ezért nem csináltam semmit.
Felocsódtam a bambulásból, a tétovázásból és tovább indultam haza, vissza-vissza tekintgetve és a szívem szakadt meg érte.
Hazaérve rögtön rácsaptam az internetre, arra az auckiós oldalra, ahol eladtam a sátrakat és ahol más dolgokat is próbálunk eladni.
Találtam néhány bútort, amik olyan gyöngyszemek, amik...nem tudom...beleszerettem és fáj elképzelni is, hogy mondjuk licitálok rá és nem nyerem meg és valaki más fogja összemancsozni az én szerelem-szekrényeimet...Ők ketten például, fantasztikusak és belehalok, ha nem lehetnek az enyéim.

Momentán még nem licitált rájuk senki, egyelőre az 1 frankos kikiáltási áron van az ára, de több érdeklődő is akadt. 25-ig tart az árverés.
Tele van az internet mesés cuccokkal, esetleg amik felújításra szorulnak, de van lelkük, stílusuk, történetük. Történeteik, amiket nem mondanak el, de az íveik, díszeik mesélnek helyettük.