Sosem értettem, hogy vajon olyan dalokat, mint pl. a Homokóra vagy az Én mindenkiben csalódtam, hogyan tudta Záray sírás nélkül, nyolcmilliószor elénekelni. Nekem még egyszer sem sikerült.
Most sem, hogy boldog vagyok és nincs mit sírnom.
De mindig van egy olyan, hogy "kit imádattal szerettem, rossz volt hozzám" és/vagy egy olyan, hogy "nem tudom, hogy elhiszed-e még, hogy fájó szívem örökké tiéd" még akkoris, ha nem "kell örökké eltemetnem a boldogságot"...
Én sírok.
Sírok, ha Himnuszt, ha Republicot, ha Zárayt, ha István, a királyt próbálnék, csak úgy, magamnak.
Hang elcsuklik és kész.
Hát hová vezet ez?

Megszólalt az ébresztőrádió, Amore átjött az én oldalamra, hozzámbújni (=felébreszteni, hogy csináljam a reggeli kávéját).
Azt álmodta -meséli- hogy megcsaltam és nagyon-nagyon szomorú volt. Felkeltünk, de valami szögletesség fészkelte be magát az amúgy kerek világ sarkába. Például határozottan emlékszem, hogy bugyiban feküdtem le aludni, viszont anélkül ébredtem és keltem fel.
Kis keresgélés után megtaláltam. Álmomban levettem és a párnám alá rejtettem.
Amore szerint az ő álmában vettem le és cafat vagyok; tényleg megcsaltam.