Tényleg.
Június van és 10 fok, meg eső.
Gondolatok sincsenek.
Csak düh van, meg kétségbeesés, harag magamra-másokra, értetlenség, felnemfoghatomság, nyomorfekély a torkomban, kézreszketegség, zokogásos vállrángatózás. Rekedtre ordibált torok, vörösre dörgölt szem-cseppek, szavak süket fülekbe zárva.
Ott konganak, tudom. A kagylós termeibem, csak a falak egymásnak adják őket, nem engedik eljutni.
Megint csak az tolul a nyelőcsövembe, hogy nem erről volt szó, nem ezt akartam.
És fogd be a pofád, nehogymá még neked álljon feljebb.
Alázatos sétafika egy jó ügy érdekében: mentsük meg a gyereket magától. Magamagától.
Megüssem?
Megint?