Tegnap Basel.
Előtte még jól felhúztam magam: Kiccsaj mostanában megint mindenféle kifogásokkal 10-15 perceket késik. Akkor is, amikor -mint jelen esetben- direkt mondom neki, hogy igyekezzen haza, mert megyünk el. Ilyenkor fel tudnék robbanni, de tudom, hogy ha a gyereknek esek, csak még rosszabb lesz - hosszútávon.
Mondjuk, ki törődik a hosszú távval, amikor nekem üvölthetnékem van éppen.
A munkaközvetítőben a csajszi nagyon szimpatikus volt, és nem csak azért, mert nagy reményekkel hitegetett. Utána vettünk egy telefont Amore részére, újfent (ezredszer) lecsesztem, hogy a múltkor akkor mi a fenének vette meg a kinyithatós Nokiát...Mindegy.
Aztán kivillamosoztunk a német határhoz, a múzeumba (Fondation Beyeler) és megnéztük a Velence kiállítást. Szemétség, hogy én úgy olvastam, hogy szerdánként 16 frank, erre ott kiderült, hogy szerdánként 17-20 óráig annyi. Belépő plusz a villamos oda-vissza = anyagi csőd.
De megérte.
Nekem.
Nem vagyok kultúrsznob, nem is akarom megjátszani a hozzáértőt, mert nem. De nekem egy eredeti Picasso vagy Monet (főleg a velencei Palazzók képei) előtt állni olyan (százszorosan), mint egy F-1 rajongónak Schumacherrel kezet rázni.

Amore 10.000 forintos kérdése: "Ha meg lehet nézni a kiállított képeket a neten, akkor minek megyünk oda?"
Nos, pont azért, amiért a lakókocsi kiállításra elmegyünk minden évben, pedig tele a wc könyvtárunk katalógusokkal. Pedig lakókocsit se veszünk, mint ahogy Monet-t sem.