Még két órát október.

Vannak azok a bizonyos emberek, akikkel jó lenne...akiktől jó lenne. Megkérdezni, hogy mi van velük. De valami szégyenérzet, cikiség árad szét bennem e gondolatra, mint zsibbadt végtagban az újravér. Olyan szép lenne megkérdezni, de képtelen vagyok, mert a kérdés magában rejti a tényt: régóta nem tudok róluk.
És ez az én hibám is, nem csak az övék.
Elhagytam őket. Csomó mindenkit.
Pedig annyira kellenének.

Néha még mindig idegennek érzem magam, itt, a hegyek között, a "Klus kapujában" mintha legalábbis az Operaház díszletei között csatangolnék, az egyik színfal mondjuk Othello-é, a másik Papageno-é...és nem találom a rést a nagyfüggönyön, hogy visszakeveredjek valahogy a nézőtér felé. A reflektorfénybe.
Mikor kabátot vettünk kiccsajnak, keresgéltünk, kicsit ideges lett Drágám, azt mondta: hát ez nem igaz, itt van két nő és nekem kell kabátot keresgélnem...! Ilyenkor mindig eszembe jut, mikor aggódva, jópárszor elkérdezte a kezdeti telefonokban, hogy zavar-e vagy el tudom-e fogadni, hogy ő egy gyereket is hoz a kapcsolatunkba?
Nem, nem zavar. El tudom fogadni. De nem arról volt szó, hogy a sajátjából mostantól átrakja az én nyakamba a kiccsajt.
Kis különbség, hogy el tudom-e fogadni vagy nevelem-e, gondoskodom-e róla helyette.
Na és aztán, hogy valami érdekeset (?) is írjak már: tegnap meg tegnap előtt bejelentkeztem a régi-régi társkeresőre. Siralmas, mennyire nem képesek emberek továbblépni. Hogy mást ne mondjak: elég elgondolkodtató, ha valaki három éve készült adatlappal horgászik még mindig. És még megújulni sem képesek. Például a pécsi Überlangweiler Tom, aki szintén gyorsbüfének nézett, vagy találóbb lenne valami lecsapoló-elvezető csatorna..., de magyarul ez hülyén hangzik... Ugyanaz a szar van az adatlapján legalább 2005 óta. Lassan negyven éves, de azzal keres magának nőt, hogy kérlek, sose bánts egy kóbor kutyát, meg hogy Ott vagyunk már?
Talán igen, talán ott voltunk már, vagy nagyon a közelében de Te nem vetted észre.
Biztos akkor is kóbor kutyát simogattál.
Kicsit idegesítő és lehangoló, hogy momentán fél éve nincs saját keresetem és így ha meg szeretném lepni Kedvesemet, akkor azt is az ő pénzéből kell. Ez így egyfelől rentábilis, másfelől elég kacat. Mikor összeveszünk, mint ma is, a zuhany alatt, még akkor is én akarom majdhogynem engesztelni, ha megint meg vagyok győződve arról, hogy kurvára nincs igaza és csak 188 cm magas "pure" hisztivel állok szemben. Ahogy csak egy durcás kisfiú tud kilépni a kádból, és kivonulni törölközőcsapkodás (=törölközés) után....
Mindegy, elkezdtem nézelődni a neten, hátha valami jó ötletre kapok, amivel meglephetném.
A magyar szeretettel.com weboldalon például kicsit kevesebb, mint 900.000,-Ft-ért már meglephetném Drágámat egy felejthetetlen kaland-nappal a Hungaroringen. F-1 autó vezetés (4 pályakör megtétele egyedül, önállóan), mindenféle látnivalók, ebéd, satöbbi.
Vagy: 6.000 euró kaució pultra helyezése után napi kb. 284.000,-Ft-ért reggel 9 órától másnap reggel 9 óráig bérelhetnék neki egy Ferrarit. Igaz, nem Enzo, mint a kedvence, de attól még jujjvörös és gurul.
Persze vannak olcsóbb ajándékok is, nézelődjél bátran.
Egy hasonló svájci weboldalon már találhatók (ugyancsak) olcsó ÉS használható ajándékok is. Például itt is találtam egy nagyonszép ezüst gyűrűt, amit majd egyszer...mindenképp. És néhány Marilyn Monroe posztert is, amiket szintén. A balettáncost feltétlenül.
Lapzárta után, mintegy végszóra befutott spam-ként a Tesco reklám e-mailje is "Ezernyi ajándékötlet" címmel. Ilyeneket szemezgettem belőle: Jön! Jön! Jön! Itt a hamarosan a Tesco kötelező-biztosítás...! vagy a TESCO FITT darált pulykaszárny-tőfilé.

Karácsonyra készülődve (én még nem, de a boltok már javában) megint szomorú lettem. Egyrészt mert ma beszéltem anyuékkal telefonon és nem bírtam azt mondani, hogy lehet, hogy nem megyünk Pestre karácsonyra. Mindig is szerettem volna egyszer az életben nem otthon karácsonyozni, kimaradni abból az őrületből, hajszából, kényszermosolyokból, zabálásokból, rongyrázásból, amiről utólag persze kiderül, hogy fölösleges...Különben meg...most lett családom...Vagy nem? Most itt vagyok otthon.
És semmi kedvem megint 12-12 órát hóban-télben autózni. Nem úgy vagyok, mint tesóm, hogy egymaga van, felül a repülőre és apa megy érte Ferihegyre.
Meg azért is vagyok karácsony-advent-szomorú, mert nem tudok sütni. És pedig úgy szeretnék. Mézes cuccot, angyalkát, csillagot, meg kidekorálni a lakást karácsonyosra, forraltbor-süti-fahéj illatú szegfűszeg-fészekre, kis karácsonyfa izzókkal... de nem bírom...már a sütirecept pontos értelmezésénél befuccsolok.
Szerettem volna mindkettejüknek, főleg persze kiccsajnak adventi naptárat, pici meglepetéssel.
De ha belegondolok, hogy mennyire nem tud vigyázni a dolgaira, mennyi mindene van és azt sem tudja, mije van...Akkor ezt is pénzkidobásnak gondolom. Tonnaszám vannak elfekvőben a mütyűrtől a nagymaciig mindenfélék a gyerekszobában.
Úgy érzem, csődöt mondtam.
Nem tudom megvalósítani még ezt az álmomat sem.
Szar anya vagyok, szar feleség, még jó, hogy a forralt vizet nem égetem oda.