Dilihäz.
Egyszer fent.
Aztán lent.
Aztán lejjebb.
És még lejjebb.
Végül a mennyekben.
Ez azért nekem elég gyors.
És jelenti-e azt, hogy ha lehetek néha a mennyekben, akkor azért...az a lejjebb sem lehet annyira lent, hogy mindig hülyének nézve és nézetve saját magam, megkongassam a vészharangot.
Nem tudom...
Itt kimondottan picsahideg van, lefagy a mindenem. Alig várom már a padlófűtésszezont.
Mindketten meg vagyunk fázva, és ha így folytatjuk, jövő farsangra sem leszünk rendben, mivel folyton egymásnak adjuk a köhögést, tüsszögést, miegyebeket. Mikor milyen formában.
Volt egy rettenetes éjszakánk, amit ő végig számítógépezett, én végigforgolódtam.
Aztán virradt egy nap, mikor a nyelvem hegyén, ízlelőbimbóim bokrai között szavak formálódtak felé, de végül nem mondtam ki őket. Nem akartam izomból okoskodni, vagyis...fáradtan, kialvatlanul veszekedni azon, amit inkább szépen szerettem volna Vele megbeszélni.
Szavak a bizonyos bimbós bokorból átszivárogtak rajtam, tisztultam cseppentek, lendültek elő a töltőtollamból, megszűrve, mint karsztvizet a kőrétegek.
Háromszor láttam neki a szűrésnek, cseppentésnek, szivárogtatásnak...mire...mire végülis úgy döntöttem, hogy nem arra van szükségem, szükségünk, a kapcsolatunknak, hogy olajat öntsek a...benzinre...izé...senem arra, hogy a meglévő feszültségbe még energiát tápláljak, hogy szétfeszüljünk...
Hanem arra, hogy elvegyem az energiát, és levezessem a hajtó erőt...a feszültséget.
Nem kértem számon, amit akartam, amit kellett volna talán...hanem szépbe -nagyon szépbe- öltöztetett meglepetés-magammal vártam rá hajnalban.
Úgy, ahogy már rég szerette volna.
Fekete, áttört csipke itt-ott, meg amott, gyöngysor a kettő közt, meg a kezemen, ragyogó fehér gyöngyök, amiket majd görgetek rajta ott, összefont ujjaim kosarában, hogy szorosabban, hogy masszírozva.
Munkából jőve és a kialvatlan éjszakánk után se...
Nem mondta, hogy fáradt.
