Szépen. Lassan.

Megint úgy hozta a sors, hogy most itt kell hagynom ezt a bejegyzést és fel kell másznom azon a bizonyos falétrán.
Tudod...

Drágámmal ma többnyire a lehetséges jövőt nyomtattuk ránctalan klórfehér papírlapokra. Tintát kapott a nemrég készített igazolványképe, kicsit soványítottam rajta, hogy még jobban nézzen ki.
Két helyre küldi be a pályázatát.
Ma még írok egy harmadik jelentkezést is, azt holnap adja postára.
Tegnap este, cset közben jöttem rá, hogy...azért ez is milyen klassz dolog.
Nekem nagy útnak számít (tudom, unod már, hogy én a kicsi lány a panelból...), hogy most én írom Drágámnak itt, Svájcban az álláspályázatát, felsővezetői állásokra.
Tudom, van, aki meg atommagokat bír hasadásra, de akkor is.

Mindjárt jövök.

Még valamire rájöttem: bármennyire is szeretnék itt majd dolgozni, a legtöbb álláshoz kurva kevés vagyok. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni.
Nagyon furcsa egyébként, hogy teli van ellentmondással az ország, meg az emberek. Minden álláshirdetésben külön kihangsúlyozzák a vevő- vagy ügyfélorientáltságot, a kedve, barátságos megjelenést, de valójában maga a "nép" olyan rideg, fagyos, hogy kérhetnénk hozzá martinit...
És abszolúte nem tudnak eladni, nincs bennük kereskedővér. Mostanában elég sokat kérdezősködünk az interneten, és van, hogy több napig se kapunk választ. A csúcs az internet volt, még Pestről (de a svájci címadatokkal, stb.) hat nap múlva kaptam választ, és csak annyit, hogy keressem fel a boltjukat személyesen, hogy testreszaott ajánlatot tudjanak adni.