Két arca van.

A mindennapoknak.
A tegnap, az megint a poklok pokla volt, este megint megtudtam, hogy gyakorlatilag megint úgy gondolja, hogy egyedül egyszerűbb. És nagyon fájt mindaz, amiket mondott.
Aztán kinyitottam egy üveg bort, hogy ne fájjon annyira, de csak még jobban.
Már elterveztük, hogy holnap korán kelünk és kirándulni megyünk, de hát így hogyan...?

Azt mondja, hogy ez így nem megy...szerinte.
Túl különbözőek vagyunk, stb.
Bazmeg, és akkor mi van?

Nem az a lényeg, hanem hogy tudod-e tisztelni és szeretni azt, aki vagyok és én azt, aki vagy?
Nem tudom...és igen.

Éjjel megint hajnalig csetelt, itt feküdtem egy szobában vele, és a sötétből figyeltem.
A szemét.
És nagyon fájt, amit láttam benne.
Még azt sem vette észre szerintem, hogy a titoksötétben élveztem egyet, csak úgy, félig unalomból, félig szükségből, mert már...nem tudom. Talán reméltem, hogy csillapítja...

Ma meg világot láttunk.
Volt hegyvidék, kultúra, aztán kis olaszország.
Holnap vagy hétfőn este, mikor egyedül leszek, folytatom.