Dragam, schau! Die Welt geht unter....!

Vagyis nézd, drágám, itt a világvége.

És tényleg. Bár...valójában nem most kezdőtött.
Tudod, van az az alattomos és rákhoz hasonló fene érzés, amikor tehetetlen vagy, mert csak érzed, hogy nem jó ez így, nem jó ez így, de nem tudod a gyógyírt.

A "hivatalos sajtóközlemény" szerint minden rendben van, de engem egyre inkább aggasztanak a tények és a saját aggályaim.
Például tegnap egy levelében, amit a kiccsaj nagymamájának írt zalába, azt olvastam, hogy nagyon szuper és jó és kivételes embernek tart, de úgy érzi, nem boldog velem. És nem tudja, mit csináljon és szenved emiatt.

Bazmeg. Akkor mit szóljak én?

Annyira tudom, hogy nem itt lenne a helyem.
De azt gondoltam, a sorsok és az emberek is változnak.
Nem biztos, egyátalán nem biztos, hogy az a dolgom az életben, hogy magassarkút és kiskosztümöt viseljek a belvárosban, csak azért, mert van olyanom és szeretem. Az élet lehet kaland, ha van merszünk belevágni. És akkor aztán alakul, mert a kaland már csak ilyen.

Csak akkor megint azt nem értem, hogy miért mondta, hogy...:

- Mi a baj?
- Semmi.
- Ezt a semmit ismerem. Szóval, mi a baj?
- Csak gondolkodom.
- Már megint?
- Már megint.
- Megint min? Hogy elhagysz? hogy nem jössz velem vissza júliusban?
- Nem tudom...
- Otthon akarsz maradni anyukáddal veszekedni a panelban?
- Nem tudom...
- Akkor...akkor nem megyünk haza júliusban, hogy muszáj legyen velem maradnod...


Szóval, akkor miért mond ilyeneket???? ha megint azt tervezi, hogy eldönti, hogy nem passzolunk össze és szakít velem?


Tegnap este óta egyfolytában dörgött és villámlott. Ma reggel, mikor Drágám a címsorbléi mondattal felébresztett, hajnali sötétség volt, pedig fél kilenc és ezt a szemközti hegyet nem lehetett látni. Meg egyátalán, semmit sem lehetett látni.



Némi határozott fellépésnek köszönhetően végül mégis itthon maradhattam és egyedül ment a logopédushoz, megnézni, hogy mit alkot a kiccsaj. Bevallom, már... nem, ezt azért mégsem írom ide. Sorry.

Azt hiszem, ma írni fogok neki egy levelet. Tegnap este, hülye módon persze, miután elolvastam a nagyinak rólam írt pár sort, próbáltam vele beszélgetést kezdeményezni, de már késő volt, fáradt voltam én is. Azt ígérte, ma folytatjuk.
Ugyanis áprilisban az volt a baja, hogy ha én is észrevettem, hogy valami nem jó, akkor ÉN miért nem szóltam...én is szólhattam volna.
Hát persze.


Én is elfelejtettem, hogy álmodni csak tökéletest szabad, mert ha valóra válnak álmaink, rémálom lehet a vége.
Mindig is arra vágytam, hogy eljöjjön valaki értem, és felpakoljon és elvigyen a saját életébe, el onnan abból a jól körberajzolható panelkockából, ami az én mindösszes birodalmam...és legyen gyereke és ne akarjon többet és ne legyen elvált, és barna szeme legyen. Meg szép keze.

Csak azt sosem tettem hozzá, hogy szeressen is és boldog szeretnék vele lenni. Mert azt hittem, ez egy olyan magától értetődő opció. Amit mindenki kér, nem pedig kihasználatlan fakultatív program.
Ezek szerint mégse.