Mostmár az utcán vagyunk, a standokon. Mostmár lehet, szabad beszélni róla.

Egy kicsit minden mindennel összefügg, csak ezt néha hajlamos vagyok elfelejteni.
Ha például nem kezdek el blogolni, talán nem ismerem meg Bridgetet. Ha nem ismerem meg, akkor nem kerültem volna bele a Joy mostani számába.
Ha nem kerülhettem volna bele, akkor nem vehettem volna részt sosem profi fotózáson. Ha nem fotóztak volna ott, január 25-én, akkor lehet, hogy sosem lett volna trendi vasalt hajam.
Sosem éreztem volna magam annyira szépnek, belülről, mint aznap, ott a bőrkanapék labirintusában, ahol nem ám csak a fotósnak volt kamerája, hanem nekem is. És csináltam magamról pár képet, amit később feltettem az internetre, ami alapján megtalált az én mostani Vadiúj szerelmem.
Ő ugyanis kajakra nem értette, miről szól a számára idegennyelvű, egyébként magyar hirdetésem, állítólag csak a szemembe nézett a képen és úgy érezte, megtalálta, akit keresett. (így viszont mindig csak a saját fotólencsém előtt vagyok képes nézni...)
És ha esetleg valaki, a Joy olvasói közül vette a fáradságot és idelapozott hozzám, annak szeretném elmondani, hogy azóta, azóta a rég óta, amikor a cikk készült...szóval, az egy másik időszámítás volt.
Én nem változtam, csak az életem vett egy fordulatot.

Kicsit igazolva látom néhány korábbi megszólalásomat szingli ügyben. Amikor sokan fanyalogtak, hogy a szingli picsák tulajdonképpen fehérmájú, szívtelen, önző dögök, akik nem képesek kötődni és utálják a házimunkát és/vagy bajuszos-pajeszos feministák, akik egy csalódás után megutálták a férfiakat és azóta politológusok lettek vagy Green Peace aktivisták, akkor én azt mondtam, hogy nem.

Próbáltam megértetni magam, miszerint nem is vagyok szingli, vagy nem úgy vagyok szingli vagy legalábbis. Legalábbis nem direkt csinálom és eleinte nem is élveztem...nem én választottam, hanem a szingliség választott engem és ha valakinek szúrja a szemét, hogy próbáltam alkalmazkodni a magányos nyomorú sorshoz, vagyis nem hagytam (csak kicsit és csak néha), hogy maga alá gyűrjön, hanem javamra próbáltam fordítani a lehetőségeket, ha bántotta a nem tökéletes házasságban, társas magányban tengődőket, hogy én egyedül boldogabb vagyok, azt szívből sajnáltam.
Nem azért vezettem úgy az életemet, ahogy, mert szeretni nem voltam képes. Hiszen most itt a mellékelt ábra. Ami mutatja, hogy mennyire hiányzik most, pár nap távolságából az új 9 éves kislányom. Nekem, aki azt mondta, hogy soha...Most pedig legfontosabb célom, hogy nekik adjam minden szeretetemet és körülvegyem őket a figyelmemmel és gondoskodásommal.
Vagyis...vagyis nem mindenki jókedvében van egyedül.
Egy fecske nem csinál nyarat, egy gréta még úgy sem, vagyis a szingliséget továbbra is mindenki saját szájíze szerint fogja forgatni a szájában, ízlelgetni a szót és lenyelni, a tényt, hogy ilyen is van vagy kiköpni elénk az utcára.
Én mindenesetre már nem abban a létben lebegek, mint mikor a sorok születtek, hanem a szingliség helyett most valami más, valaki más talált rám és részemről köszönöm, boldog vagyok.


Utóirat.
Szeretném, ha más is úgy viselné a társtalanságot, mint értékes, magára fordítható időt. Én is próbáltam ezt tenni.
Titkon reméltem, hogy egyszer mégis eljön értem Ő és nem akartam, hogy összezuhanva, lerongyolódva, kiábrándulva, elbutulva, leegyszerűsítve, elkarfiolosodva találjon rám, mint valami elavult régi verziója viruló értékes önmagamnak. Milyen ciki lett volna már: végre ott áll előttem, hogy akkor most ő értem jött és...és már nem is tetszem neki, mert úgy nézek ki, mint a saját ükanyám.
Szóval, tessék kihasználni az időt, mindig van kiért. Magatokért.
Hogy ne érjen felkészületlenül a boldogság.