Méghozzá arról a cseppet sem feledhető, problémamegoldó Pizza alla Siciliana-ról, ott a lugasban.

Ehelyett ostoba zacskóból öntöm tenyerembe a levesgyöngyöt, ami már egy hónapja lejárt a csomagolófólia hegesztésén található dátum szerint.
Ma nem leszek érdekes, előre szólok. Mert.

Tengődni nem olyan izgalmas dolog.
Az élet napok-hetek óta arról szól, hogy mennyit kell még aludni Svájcig, miért nem vagyok ott, miért vagyok itt, meg csupa feltételes mód, aminek nem sok haszna van.
Nem tudom, mikor vagyok sok, mikor kevés.
Nem tudom, jó-e, ha megkapja, amire vágyik, amit kér...
Vagy mindegy, hogy azért mert megkapja, vagy azért, mert nem adtam...?
Tegnap már ott tartottam, hogy az összes létező lehetőséget végigzongoráztam a neten, hogyan juthatnék el hozzá most azonnal, vagy legalábbis szombat reggel. Később, mikor mesétltem neki, aranyos volt...: nem kell korábban jönnöd, egy nap nem számít...Mondom, jó, egy nap tényleg nem számít, de én most szombatra gondoltam, nem 10-ére...
Most, hogy ezt gépelem, már látom, megint ugyanaozkat a hibákat követem, vagy követném el, ha a körülmények hagynák.
Például miért igyekszem én annyira, hogy lezúzom magam, amikor HA akarna, ő is felpattanhatna a repcsire, HA éppenséggel annyira hiányoznék neki.

NEMTUDOMNEMTUDOMNEMTUDOM.

Félelmetesen emlékeztet ez a Csillagszemű-őszre, amikor tervezgettünk.
Hogy mi hogy lesz majd, vagyis, hogy lenne, ha már...és olyan bizonytalan volt minden, de mégis hinnem kellett, mert csak úgy van értelme...
Az ember nem várhatja, hogy csodatörténik, ha nem is hisz a létezésükben.

Nem találom a ritmust.
Most akkor még mindig csak ismerkedünk, vagy kimondjuk, hogy Te vagy az, akire vártam és akivel együtt szeretnék megöregedni?
Kimondta.
Mennyire hihető ez?
Mennyire köteleznek a feltételes módban elmesélt vágyaim, melyeknek Ő a tárgya?
Amikor Csillagszemű söpörte félre és radírozta ki fejemből a mondatait, valaki azt mondta: persze, lehet, hogy tényleg mindent feltételes módban mondott, de a jog is elismeri a "ráutaló magatartás fogalmát"...

De hogy minek agyalok ilyeneken...?

Inkább megmutatom az egyik viszonyítási alapot, jó?

Ne találgass, ő egy Cartier.
Tegnap egyébként elég nehéz napunk volt, minden szinten.
Reggel anya kezdte, megint teljes mélyponton van, ami egyszerűen megrázó és döbbenetes. Hozzá vegyítve a tegnap estét, meg a ma délelőttöt: sírtam a telefonban. Patricknak. Akinek szintén elcseszett kedve volt.
Munka ennek jegyében telt, nagyon kemény sms-eket küldött, tartalmukat tekintve, csak pislogtam.

Vannak, akik élvezik egy kapcsolat elején ezt a bizonytalanságot, az ismertlen felfedezését, amikor még minden új, még mindent először lát vagy tapasztal az ember a másikból...
Nekik üdvözletem küldöm innen, a másik oldalról.