És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Csak azt nem vették észre, hogy már réges rég halottak voltak.
Mint Bruce Willis a Sixth sens-ben.
Vagy Nicole Kidman abban az ajtócsukogatós filmben, ahol folyton egy bazinagy kulcscsomóval mászkált a nagy és szomorúan sejtelmes házukban és folyton azt mondogatta, hogy mielőtt egy ajtót kinyitunk, mindig be kell csukni az előzőt.
Mielőtt egy ajtót kinyitunk, mindig be kell csukni az előzőt.
Mielőtt egy ajtót kinyitunk, mindig be kell csukni az előzőt.
Mielőtt egy ajtót kinyitunk, mindig be kell csukni az előzőt.

Különben baj lesz.
A filmben is baj lett.
Bruce-nak is, meg Nicole-nak is szó szerint bele kellett verni a fejét a valóságba, hogy jöjjenek már rá, hogy mi van.
Hogy hiába tudnak beszélni, hiába tudnak gyertyát gyújtani, már rég meghaltak és csak azok látják és hallják őket, akik szintén ugyanúgyannyira halottak, mint ők, meg néhány spirituálisan hiperérzékeny ember.
A film és a valóság között annyi csak a különbség, hogy ott valakit megfizetnek azért, hogy helyettünk szenvedjen, meghaljon, megőrüljön a vásznon. És mi fizetünk azért, hogy ez a valaki valaki másvalaki legyen, ne pedig velünk történjenek a dolgok. Fizetünk azért, hogy a film végén leporolhassuk a popcorn morzsákat a combunkról, és sértetlenül kitámolyoghassunk, összegyűrt üdítős dobozokat kerülgetve a sorok között.

És azt hisszük, méghozzá szentül, hogy a szörnyűségek a filmvásznon vannak, a mi életünk meg úgy jó, ahogy van, ura vagyunk a helyzetnek. Velünk nem történhet baj. 

De a sértetlenségnek ára van.

És arról is meg vagyunk győződve, hogy mi élünk. Nos...az élve eltemetett ember is él, ha mondjuk egy csövön kap oxigént meg infúzión táplálják.
De lássuk be, ez nem az élet. 

Minden film egy lecke, amiből tanulnunk kellene. Csakhogy mi pocsék diákok vagyunk. Nekünk le kell forgassák nagyjából ugyanazt a sztorit hatmilliószor, és mi még mindig nem látunk bele, vagyis mögé...nem értjük.
Számunkra ez csak egy film, amit kinéztünk a weben, klikkeltünk, lefoglaltuk, kifizettük, átvettük a jegyet.
Újra meg újra kidobjuk a pénzt ugyanazért a tanmeséért.

És fel sem fogjuk, hogy milyen szánalmasak vagyunk.

Vagy mindenki csak és kizárólag a másikról gondolja azt, hogy milyen szánalmas.

Ez a mese a Csillagszeműről megint arról szól, hogy én hiába akarok jót, ha nem hagyják.
Hiába.

Meg arról is, hogy az emberek nem tudják értékelni azt, amijük van. És ezért én, ha Isten lennék, elvenném az ilyen emberektől mindenüket. Mindenkitől mindent, aminek nem tud örülni.

Nemrég láttam a Harcosok klubját. Brad Pitt bemegy egy shopba és pisztollyal térdre kényszeríti az eladó srácot. Szabályos rabolós kivégzéshez készülődik. Perceken át faggatja a srácot, míg végül eljutnak oda, hogy a fiú egyetemista volt, de abbahagyta és most éhbérért gürizik. És az életéért könyörög.

Kockahas Brad végül azt mondja neki, álljon fel és tűnjön haza. Ha 6 hét múlva nem kezdi újra az egyetemet, meg fogja őt ölni. A srác elszalad, Bradre pedig cinkostársa ráförmed:

- Mi a faszt csináltál...? Jézusom! Te nem vagy normális!!! Képes lettél volna megölni?

Brad pedig azt mondja, majdnem, amit én, magamban, vele együtt.

- Most mi van? Jót tettem vele. Holnap ez a fiú élete legszebb napjára fog ébredni. Túlélt egy rablótámadást és hálát fog adni az életéért, meg mindenért. Aztán megy és nekiáll megvalósítani az álmait. Újra megtanítottam, hogy szeresse, amije van.

És ezzel kisétál a képből, társa kezébe nyomva a pisztolyt. Még látjuk, ahogy a társ a meglepetéstől dermedten kilöki a forgótárat és lassítottfelvételben belenéz.

Egyetlen golyó sem volt a pisztolyban.