Ez volt elmúlt Kedvesem kedvenc képe. Remélem, még ott lóg a nappalijában a falon és néha eszébe jutok róla... Eszébe jut az a nap, amikor békülni jött hozzám Pestre és odaadtam neki az autóban.
Kérdeztem: -Tetszik? Azt mondta tétován: -Miért, nem látszik? De nem is annyira tetszik... inkább...
megható...
Kicsit elkalandoztam, inkább visszatérek N.J-hez, bár van összefüggés a két szál között: most ÉN szeretek úgy, rajongva, hülyén, hiába és feltétlenül, mint ahogyan annak idején ő engem.
Ott tartottam, hogy levelezés ut(j)án rábeszélt N.J., hogy kísérjem el az irodalmi táborba. Szintén augusztus volt, 92 nyara. Otthon természetesen hazudtam, hogy az énekkarral megyünk valami torok(le)hangoló táborba...ahogyan ez már lenni szokott.
Még akkor sem hittem el, hogy én meg ő most menetirányban ülünk az InterCityn és hajrá Miskolc, amikor már TÉNYLEG ott tapadtam a jujjpiros bőr(?) ülésre és szorongattam a méregdrága helyjegyünket. Ő még nagyobb zavarban volt, mint én, ha egyáltalán ez lehetséges.
Valahogy mégis csak kinyílt a szánk és néha már egy-egy félmosolyt is megengedtünk magunknak...Miskolcon át kellett szállni egy másik vonatra, ott megint át kellett szállni egy buszra, míg végül megérkeztünk a tiszadobi Andrássy kastély tekintélyt parancsoló tornyai elé.
Nem tudtam, mit szóljak, ezért aztán csendben vettem tudomásul, hogy egy szobában fogunk lakni egy hétig. Hamar tisztáztuk : amíg én öltözöm, addig ő megy ki, és viszont.
Érkezés után kis pihenőt kaptunk, majd rögtön első este megkezdődött az összeismerkedés. A kastély egyik tágas termében nehéz asztal futott körbe, költőm balkézről, mindenki fészkelődik, köhög... még mindig köhög... "Üdvözlök... köszöntök..." satöbbi.
Halkan akart benyitni, de ebben a csendben drámait nyikordult az ajtó: bársony zakó, fölötte kerek malacka-fej, barna szem-haj...tekintetével keresi az egyetlen üres széket a teremben és meg is találja: tragikusan szemközt velem.
Hát, ő volt az. A László.
Elkövettem azt a hibát, hogy álltam a tekintetét. Itt olyan nézések következtek, melyekkel tüzet lehetne csiholni. Persze, megértem őt is: eljött ide, egyedül, azt se tudta, mire számítson és nem is volt kedve utazni... De most mégis ott találta magát szemközt velem : szétterülő, természetes szőkeségemmel, jégkék szememmel és legendás-hírhedt kifejezéstelen arcommal. Gondolhatta: talán mégiscsak megérte eljönni...
Annak is van némi aktualitása, hogy épp a László-témánál kötöttem most ki.
1. Ő adta nekem a Greta nevet. Örökbe.
2. Az első, épp-hogy-megérintelek csókunk után elsuttogta, hogy két hét múlva megnősül. Azaz épp mostanában van a 12. házassági évfordulójuk.