ARCátlanság, hogy a plakátkiállítás ennyire sz@r!
Még egyik évben sem láttam, de ennélk messze jobbat vártam. Meg többet.

Pénteken ott hagytam abba, hogy találkozom azzal a sráccal, akivel eddig még sose, pedig már mennyi mindent megírtunk egymásnak-egymásról...meg magunkról is.

A Hősök terénél várt praktikusan. Nem hittem el amikor írta, de TÉNYLEG két méter magas. (hegyi levegőt szív, az úgyis egészségesebb...) Azt sem hittem el, hogy......, pedig TÉNYLEG nem helyeske. :-( Az autója viszont meseszép kék
Végigtébláboltuk a plakátokat, magassarkúm gyakran belegyógyult a foghíjas macskakőbe (igyekeztem a két méterhez öltözködni, de így is csak gondolatnyival csökkent a leküzdhetetlen szintkülönbség).
Ilyenkor sose tudom, mit kéne csinálni: ha rögtön azt mondom, vigyen haza, akkor kurva bunkónak érzem magam, mert ilyen hamar és kegyetlenül lerázom, hát mégis mit képzelek, ki vagyok én? - a velszi hercegnő???
Ha viszont azt mondom, hogy "Jó, mehetünk pizzázni is akár..." - akkor újfent kurva bunkónak érzem magam, mert megkajáltatom magam és csak utána kérem, hogy vigyen haza végleg...
Régen volt erre egy viszonylag jól használható módszerem: behunytam a szemem és próbáltam elképzelni saját sorsom történéseit úgy, mintha a tévében, mondjuk egy hüje sorozatban látnám. Próbáltam kívülről nézni a szereplőket, a helyzetet, mit tennék a hősnő szerepében...milyen végkifejletnek "drukkolnék"?

Hát, ez MOST nem megy. Meg amúgy is egyre ritkábban...

Annyit viszont már megtanultam, hogy első randi után meg kell várni, míg a hím jelentkezik. Nem váratott soká: pár óra múlva már ott tolongtak az smsek tőle.

NNNaaa, ezt most hogy mondjam...? Mindegy, írom, ahogy eszembe jut: TÖK HÜLYE VAGYOK.
Ugyanis smsekben úúúgy felhúztuk egymást, mindenféle hardcore vonalvezetés mentén (hogy az övét hova... és milyen finom lehet az enyém és ő még sose próbálta AZT ODA, én viszont imádom, ezért ő is imádna engem...) Huhhh... Amikor a sokadik üzenetet olvastam, megfürödve, meztelenül a takaróm alatt, hát kész voltam... Éreztem, hogy megindul bennem az a sóvárgó érzés az érintései után...kívántam, bárcsak ott lenne ő is a takaróm alatt és meg is tenné nekem/velem/rajtam/bennem mindazt, amit leírt...Pontosan azokat az érintéseket, amiket már régóta hiába várok-vágyok...Hogy a nyelve........ és hogy az ujjai is......itt......és OTT is... és órákig... szeretne ízlelni.....majd lassan kitöltene mindenhol és csak annyit kér cserébe, hogy nézzek a szemébe, ha majd félig önkívületben vergődök keze nyomán.....mert látni akarja a szememben a felszított vágy tüzét...

Tudom, tudom, nem érted, hogy ha egyszer nem tetszik, akkor most MIVAN.....(?????!!!)

Hát megkívántam, na! Mér baj az? Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne megengedni magamnak azt a luxust, hogy egyszer végre ÉN tekintek valakit egyszerhasználatosnak, nem pedig fordítva. Elhasználni, aztán továbblépni, vissza se nézni.

Azt utolsó sms nagyjából így szólt:
"Öltözz fel, máris indulok hozzád! Nem kell tenned semmit, csak hagyni, hogy én hosszasan nyalogassalak..."        

ÓÓÓÓÓóóó, hogyne. Mert én csak úgy képes vagyok ilyesmire?! Nem mondom, imádtam volna. De leintett a fájdalom: ha megteszem, akkor nem mondhatom őszintén ex-kedvesem szemébe (ha valaha is eszébe jutna felvenni velem újra a kapcsolatot), hogy AZÓTA (ő-óta) nem voltam senkivel. Tudom, hogy ez sokat jelentene neki.

Egyébként már visszajött a nyaralásból, láttam, hogy egy hét szünet után tegnap már újra be volt jelentkezve a társkeresőre. "Utolsó bejelentkezés: 08.15. 18 óra valahány..."