Ilyen és ehhez hasonló verseket írt hozzám annak idején a gimnáziumban N.J.
Fájva éreztem át őt, mindenféle dolgok miatt. Lilás és barack színű ingjei, szarukeretes szemüvege determinálták és komolyan beárnyékolták sorsát, a feketébe öltözött rokkerek harci kedvét is tovább szította... így hát szemükben ő volt az "udvari(bolond) költő".

Én elefántcsont-tornyom befüggönyözött szobájából még a létezéséről sem tudtam, ő meg már szerelmes volt belém. Rendszeresen eszembe jut, imádtam a verseit. Megtalálta az utat hozzám és kezében volt a kulcs is... Az együtt töltött egy hét elején még megfordult a fejemben, hogy most ez egy soha vissza nem térő alkalom, bezárulhatna a kör, csak ki kellene dugnom a lábam a paplan alól, letenni halkan a földre és átlépkedni a szoba túlsó felébe, ahol az Ő ágya állt... Megadni Neki azt, ami... Kielégíteni azt a vágyat, ami forrón és elevenen lüktetett verseiben felém... Képtelen voltam. Fogalmam sem volt, mit szólna hozzá... Így hát maradt ki-ki a saját takarója alatt.

Jó lenne megkeresni, tudni, hogy mi lett belőle az érettségi óta eltelt 10 évben. Próbáltam telefonkönyvek alapján megtalálni, de eddig még nem sikerült. Valahogy szégyelleném előtte, hogy ÉN mivé lettem a lepergett évek alatt. Efféle gondolataim aktualitása egyébként az, hogy októberre tűzték ki a 10 éves érettségi találkozónk időpontját.

Már bejelentettem hogy nem megyek.

Épp elég megrázó volt az ötéves tali is, egyáltalán, az a város...És az a töménytelen emlék! Öt év nem kevés idő, az ott eltöltött öt év alatt fiúk jöttek-mentek...Olivér, Igor, Tony, Ákos, Zoli, és még akiknek a nevére sem emlékszem, vagy soha nem is tudtam...és N.J.
Persze, ő nem illik ebbe a sorba, hiszen soha nem értünk egymáshoz és nem jártunk, de mégis... Annyi emlékkel ajándékozott meg, hogy fontos része lett az életemnek. Hülyeség, de talán tőle tanult meg a szívem szeretni. Megéreztette velem, hogy nem a testiség a legfontosabb, az első, hanem már csak a hab a tortán... Sokkal fontosabb, hogy a lelked szeressen: hogy sok-sok együtt töltött év után is ugyanúgy a torkodban dobogjon a szíved, amikor meglátod, vagy amikor vársz rá valahol...És arra is megtanított, hogy szeretni IGAZÁN csak önzetlenül és feltétlenül lehet... szabad... Tudta, hogy sosem leszek-lehetek az övé, mégis: megbénította és az iskolafolyosó hűvös falához tántorította őt, ha megérezte az illatomat a levegőben vagy ha egy fél pillanatra meglátott az épület egy távoli sarka mögött befordulni... Vagy... nem is tudom...

Meglehet, hogy nagyon haragszik rám, szóba se állna velem, még ha meg is találnám. Természetesen Tiszadob miatt. Azóta is szégyellem magam, hogy hogy viselkedhettem így Vele. Hiszen annyira örült, hogy a pályázatra beküldött versei közül hármat is kiválasztottak és meg fog jelenni más, fiatal költők írásaival együtt nyomtatásban. Sőt, páratlan kuriózumnak számított, hogy az antológia témája köré szervezett irodalmi alkotótáborban Ő, a Költő mellett ott leszek én is, a Múzsa. Tudtam én, éreztem és felfogtam, hogy egész eddigi életének, a megaláztatásoknak, az állandósult keserű szájíznek és lázadó, meg-nem-értett művészlelkének ez ad majd kárpótlást, értelmet és értéket...

De nem is én lettem volna, ha nem pasizok be ott is. [bazmeg, hogytemilyen egyribanc vagy!!!]