Ha minden igaz, holnap végre megnézem a Joan Miro kiállítást.
Igazi nyomi lúzerként lemaradtam a Monet és barátairól és a Picassoról is. Persze, mert addig-addig vártam, hogy valaki eljöjjön velem, míg végül becsukták az orrom előtt.

Nővérem tegnap visszarepült Bukarestbe, legközelebb csak az évvégi sátoros ünnepekre jön haza. Mikor pár hete kórházba került és élesben ment az aggódás, otthon 4szemközt anyámra rájött a közléskényszer. Így tudtam meg végre apám '91-es keltezésű infarktusának hiteles történetét. Érdekes, hogy nemrég, talán pont exemmel beszélgettünk ilyesmikről, egyszer visszakérdezett, hogy És hogy kapta az infarktust? Éjjel álmában? És én rádöbbentem, majd rögtön el is szégyeltem magam, hogy nem tudom. Hát most megtudtam, mindent a legapróbb részletig.
Ez is annyira fájó pont az életemben.
Eléldegélünk egymás mellett apámmal, nem ismerjük egymást és nem is teszünk semmit ezellen. Mindez kirívóan tettenérhető karácsonykor és szülinapkor. Ő soha nem vett nekünk, a lányainak semmit (Úgyis anyátok kezeli a pénzt, majd ő vesz valamit) pedig mi vettünk neki, de mindig gondban voltunk, hogy mi kerüljön a fa alá, vagy a torta mellé.
Ennyire nem ismerjük egymást.
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Bizarr, hogy mások sokkal többet tudnak rólam és tudnak bármilyen aprósággal örömet okozni, például Te, Dávid, tegnap éjjel, az egyik legőszintébb e-maillel, amit valaha is kaptam... pedig még az életben nem láttuk egymást és alig egy hónapja írtál nekem először... És akkor itt van apám, kontrasztként. A legszomorúbb, hogy őt ez nem zavarja, illetve...
Még azt sem tudom, hogy zavarja-e?!
És így fogunk meghalni, ebben a status quoban.

Épp nemrég jöttem vissza a 860-as lakosztályunkból, egy belsőépítészt kellett kísérgetnem, komoly arccal méricsgélt valamit. A hotel 367 szobájából ez az egyetlen, ami igazán tetszik. 19. századi miliő, tömegében tekintélyes, mégis kecses bútorok, bársonyok... imádom, na! El tudnék itt éldegélni, ha épp úgy hozná a kényszer :-)))

A zsebében megszólalt a mobilja, vékony hangon csipogott. Előkotorta, majd beleszólt: Halló, tessék Csibi vagyok!

Nem mondom, hogy kivert a víz a felismeréstől, de mindenesetre belegondoltam: akik nem, vagy csak kicsit vagy csak régről ismernek, könnyen fals képet kaphatnak rólam, ha csak az idezongorázott bejegyzéseimet olvassák. Igaz, személy szerint egyetértek a Csinibabában is kegyetlekedően odavetett megjegyzéssel, miszerint Minden nő kurva, (de nem mindenkin látszik meg!) mégis szeretnék állítani a rólam kialakított kép élességén, amennyire lehet. Már a társtalálóra is úgy jelentkeztem fel, hogy kifogyott a strigulahúzogató tollam és nem is akartam másikat, mégis így hozta a sors: anyag-gyűjtés lett a jóhiszemű ismerkedésből. Nem én akartam így. Talán itt most koncentráltan jelennek meg életem túlfűtött mozzanatai és ez fest hamis képet.

Én a magam részéről csak olyannal gabalyodtam össze, akivel tényleg el tudtam volna képzelni, hogy boldogan élünk, míg meg nem hal. Ők nem akartak engem komolyan gondolni. Felőlem már másfél éve hűségesen éldegélhetnénk a pilóta szigetújfalui házában.
Vagy ugyebár az ügyvéd úrral a domboldalban, Budán.
Vagy Rómeóval Szentendrén.
Vagy Exemmel bárhol.