Két heti szabadság után a második munkanap... A tegnap élménybeszámolóval telt, nem is nagyon erőltettem a munkát. Mivel csupa férfi kollégám van, úgy vártak már haza, mint a hét törpe Hófehérkét, amikor az hetyegni volt a királyfival... Szóval, nagyon hiányoztam nekik. Néha belegondolok: a történelem valóban ismétli önmagát. Például anyám is -akkor még- adminisztrátor volt a 8. kerületi IKV villanyszerelő részlegénél... Tulajdonképpen én is ezt csinálom, csak nagyban és "uniósabb" viszonylatban, ezt ma már a cég sajátosságából adódóan németül végzem és műszaki asszisztensnek hívják. Szerencsére jobban hangzik. :-)

Még a múlt héten, a betegágyban zsibbadva elkezdtem olvasni a Sorstalanságot. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mi szükséges és elégséges ahhoz, hogy valaki irodalmi Nobel-díjat kapjon. (Gondolom, erre pl. Eszterházy is roppant kíváncsi...Szegény, egy életre lemaradt erről a kitüntetésről, pedig én neki adtam volna!)
A könyvet falom - hajt a kíváncsiság - és nemsokára végére érek, ám a titok titok maradt mindeddig. Persze, nem a nyilvánvaló és "hátsó" okokra voltam kíváncsi, mert azért el tudom képzelni, hogy a Nobel-díj körül is ÚGY mennek a dolgok, mint más helyzetekben, ahol iszonyat sok a pénz és nemzetközi fennforgások szövevénye ködösít, de szerettem volna valami irodalmias okot is találni.

Például nem értem, hogy ha 2002-ben kap valaki díjat, akkor miért azt a könyvet emelik ki fő és világméretű jelentőséggel bíró műveként, amit 1975-ben írt meg és adták ki először. A borító belső szerint a kezemben tartott példány a hatodik kiadásból való (nincs jelezve, hogy javított vagy változatlan kiadás-e?). Ha változatlan, akkor miért nem kapott a kiadás évében díjat? Ha pedig időközben mégis változott a mű, akkor meg... épp az a könyvet emelik ki a díjat méltatva, ami tulajdonképpen a hatodik nekifutásra tudta megugrani a lécet?

Lehet, hogy tévedek, majd valaki kijavít, de úgy gondolom, a svéd akadémia a fordítást ismeri és esetleg olvasta is és a fordításnak, tehát elsősorban a témának és a történet szálának-fonalának ítélte oda a díjat, ha egyáltalán. (Meg persze azért, mert magyar még sose volt... vagy rég volt...) Vagyis... tökmindegy, hogy hogy van megírva. Mindegy a nyelvezete, mindegy az olvashatósága... Ez nem hangzik túl jól.

Szerintem egyébként nem jó olvasni. Nekem pont a lényeg hiányzik belőle. Az, hogy oda tudjam magam képzelni, hogy magával ragadjon és megrázzon. Olvasom, olvasom, de nem indít meg bennem semmit. Nem szorul össze a torkom, nincs libabőr, nem sírok rajta, nincs rám lélektani hatással, pedig ezt vártam, hiszen mégiscsak determinál a témaválasztás... Ehelyett agyonmagyarázott, erőlködő mondatok. 

Végigküzdöm magam rajta. De a titok titok marad.