Elsőre mindenki azt gondolja: helikoptert látni-hallani milyen klassz, izgi dolog.
Nos, errefelé nem annyira: legalább az esetek felében mentőhelikopterről van szó és ilyenkor valaki nagyonnagy bajban van, küzd és küzdenek az életéért.

Pénteken leszállt a vonatról, valószínűleg mint minden hétköznap, hazafelé a suliból. Mint minden hétköznap: zene a fülben, a külvilág valóban külvilág, kirekesztve. Becsukódnak a vonatajtók, nekilendül a szerelvény; hogy aztán a kereszteződésen még át sem érve teljes hosszában vészfékezzen. Az első pillanatban az odakapó fejekben egy bugyuta kérdés pattan: nahát, nézd, miért állt meg a vonat???

Na mégis, miért...

És csak feküdt ott, a kerekek alatt, vőlegénye -mostmár- odasietett hozzá, ő hívta a mentőhelikoptert, a lány pedig csak azt ismételgette könnyein át: -Segíts.......kérlek.....!

A történet egyfelől érthetetlen: valaki leszáll a vonatról, napi rutinból; és tudja, hogy a vonat megy tovább, mégpedig ugyanabba az irányba, mint ő. És tudja, hogy ha ő leszállt a vonatról, akkor itt a vonat, tilos jelzés van, ésatöbbi.

Másrészt hányszor látni, hogy a zene a fülben miatt az ember teljesen elfelejti érzékelni a külvilágot, és hányszor látni, hogy zene nélkül is átbújnak, áthajtanak a sorompón. A járdát ugyan nem keresztezi itt a sorompó, de ott ment el a leeresztett sorompó mellett 10 centivel. Sajnálom és megsirattam, de ezen túlmenően: mégis hogy lehet valaki ilyen hülye?

Aztán meg attól is ráz a hideg, hogy a halál milyen hirtelen jön. Ül az ember a vonaton és nem is sejti, nem is gondol arra, hogy a következő pillanatban vége. Én gyakran gondolok erre. Például mikor menni kell a fogorvoshoz. Múlt szerdán is mosogattam délelőtt és arra gondoltam: alig egy óra múlva indulunk, 150 km autópályán: vajon mi van megírva a Sorsomban? Vajon ez-e az a nap, amikorra meg van írva, hogy meghalok? Szóval, én gondolok erre.
Ugyan nem balesetben halt meg, de félelmetesen érdekes, hogy Herbert von Karajan évtizedekig minden nap felhívta a titkárnőjét reggelente 9-kor, vasárnaponként 10-kor. A halála napján már reggel fél nyolckor csengett a telefon, a titkárnő picit ingerülten arra gondolt, hogy "jaj, Istenem, mi a csuda lehet ennyire fontos?!" és Karajan tulajdonképpen csak annyit mondott neki: "Köszönöm és hálás vagyok a soksok éves munkájáért...." Még soha életében nem mondott ilyet a Maestro, aztán délután meghalt szívrohamban.
Szóval ő is tudta. Érezte.
Én is próbálom megérezni: vajon ez az a nap...? Van-e, lesz-e előjele?

Még láttam felemelkedni és távolodni a helikoptert, talán akkor még küzdött a lány az életéért.

17 éves volt.