Nagy depressziós magányomban megnéztem tegnap A felolvasó-t. (Meg a kritikákat is. Hogy némelyik mekkora baromság!)

Nem kellett volna. Valahogy pontosan azt a húrt pengette meg, amitől átszakadt a gát; hiába próbáltam erősnek lenni eddig, napokig, hetekig, most vagy egy órán át zokogtam.

Nem megfelelő szó rá az, hogy tetszett. Vegyünk inkább azt a hülye szófordulatot, hogy nagyon ott van (nekem).

Aztán beszéltem anyuval egy órát, utána megint sírtam.
Folyton eszembe jut, mennyire egyformák az életünk mérföldkövei.

Aztán este hazajött Amore, épp akkor lett kész a lasagne-m és vita lett és ettől megint sírtam. A másik szobában.

Már megint nem beszélünk egymással.

- Nem szeretsz már?
- De. Nagyon. Csak egyre kevésbé értem, hogy miért.