Vagy minden, vagy a legtöbb svájci iskolában van az órarendben hitoktatás. Gyakorlatilag kötelező, elvileg ha valaki nagyon hadakozik ellene, akkor lehet felmentést kérni. Kiccsaj egyébként nincsen megkeresztelve, így alakult, ugye rajtam kívülálló okok miatt.
Mindezzel együtt jár a hittanra (evangélikusra) és az a rendtartás, hogy kapnak egy kis füzetet, amelybe 5-9. osztály között összesen 25 aláírást kell összegyűjteniük, igazolandó, hogy jártak néha istentiszteletre.
Mondanom se kell, hogy már vagy 1 éve itt van a kis füzet, volt, hogy elveszett (Kiccsaj örült), volt, hogy szobacserekor előkerült, (Kiccsaj nem örült), lényeg, hogy még egyetlen egy aláírás sem volt benne.
Megintén.
Mert egyszerűen látom, hogy semmi nem lódul neki anélkül, hogy én adnék egy seggberúgást a dolgok menetének. A szomszéd csaj volt eddig a reményem, hogy majd együtt mennek és el lesz intézve...csakhogy neki már megvannak az aláírások és nem megy többet.
Tehát megintén.
11 órakor megjelentünk az úgynevezett Jugendgottesdienst-en, ilyen ifjúsági istentiszteleten. A vasárnap 11-re és a jóidőre való tekintettel csak mi ketten voltunk jelen. A tiszteletes elég jófej, beszéltünk Magyarországról, meg hogy hogy mióta vagyok itt, mi a különbség, stb. Azt mondja: -Hát, ha csak ketten jöttek, akkor rövidre fogom!
Nem vagyok és nem is lettem szentfazék, és megmondom őszintén, érzékletem szerint nekem nem sok köze volt Istenhez a szertartásnak, de jól éreztem magam és nem volt sem szörnyű, sem unalmas.
Olyan volt, mint egy léleksimogatás.
És ezennel megvan az első aláírás.

Estére kiolvastam Hape Kerkeling könyvét a Szt. Jakab zarándokútjáról. A végét megkönnyeztem. A búcsút. Az út végét, amikor már majdnem elérkeznek Santiago de Compostelába. Egészen addig igyekeztek, mentek mindig tovább, tovább, a következő pihenőig, jaj, még egy lépés, még egy kilométer... Az úton azonban annyira összebarátkozott két szinténzarándokkal, hogy egyszerűen nem is akartak már megérkezni, együtt akartak maradni, még kiélvezni a zarándokságot, mert ha átlépnek a kapun Compostela főterén, akkor vége! Hirtelen, egyetlen lépéssel vége.

Eszembe jutottak az én búcsúzásaim: az elköltözés otthonról, utolsó nap a munkahelyen...ballagás a gimiben, vagy ha mások ballagtak és tőlem búcsúztak, tőlem, aki még maradt, egy vagy két évig...táborok végén is mindig vége volt a világnak az utolsó tábortűz körül...mennyi búcsú fájt már.

Amore búcsúzásai is fájnak, nekem. Az 5 év alatt már 3-szor váltott munkahelyet, '07-ben, '09-ben és most. Azon kevés főnökökhöz tartozik, aki ha távozik, sírnak a beoszttotjai. Ezt már háromszor végigcsináltuk. Pontosabban ez a legutóbbi volt a legsírósabb és én nem is mentem vele az utolsó napján, nem bírtam volna látni, meg én is sírtam volna. Mint pár felnőtt, férfi beosztottja is. A nőkről persze nem is beszélve. Főleg, mikor megkapták a búcsúajándékot: a fotóbögrét, rajta a "Mindent nagyon köszönök...!" felirattal, fotóval.

Nem azért, mert az én férjem, de nincs még egy ilyen ember.
Azért az én férjem!