Hogy írjak is már valamit.

Ma reggel elkísértem Amorét az új dolgozóba, tényleg, mint Marci első napja az 1.B osztályban. Édes volt. Igazából nem tudom, miért akarta, hogy elkísérjem. Talán pont azért, amiért Marci akarta volna... De arra fogta, hogy mivel még nincsen belépőkártyája, nem tud beparkolni a cég zárt parkolójába, kint az utcán meg nem akarja hagyni a kocsit, nem is biztos, hogy van hely csak úgy. Sok szerencsét meg sikert kívántam neki az első napon (naptól fogva...) Majd ötkor megyek érte (és hozom el a napköziből).

Tegnap még élvezhette az utolsó pár, csúsztatásként kiadott szabadnapját, el is mentünk az IKEÁba, egy ilyenért. Előtte felhozta a kincseskamrából pincéből és összebarkácsolta a régi kis fa húzóskocsit, amit 100 évvel ezelőtt Körmenden vett egy útszéli bazárban némi téliszalámi és egy szintén fa dézsa kíséretében. Azt mondja, "nem is tudom, minek vettem, csak olyan aranyos volt..." Mondom: -Biztos ez is akciós volt... Most a kiskocsi rakománya egy hosszúkás virágosláda.
Ez is olyan...érted, egyszer, csak futólag említettem neki, hogy ez az utcára néző kisbalkon olyan kis lepusztult, üres...és szinte rögtön mentünk virágot venni, felhoztuk ezt a hosszú virágládát, meg a kiskocsit... szeret engem, na! (sőt, még hajlandó lett volna a szintén pincében pihenő mű-fű-szőnyeget is jelentősen szétnyirbálni és ide formára vágni, de ezt még át kell gondolnom.)

Mondjuk ettől eltekintve tökszar minden. Ilyen...na, mindegy, érted. Szar és kész. Semmi se sikerül, dől a lé. Csak a lé itt nem pénzt jelent... A fotósbögrék ugye nem érkeztek meg a jelzett szállítási napon, még szerencse, hogy reklamáltam és kiengesztelésül azonnal útjára indítottak egy második szállítmányt, ingyen. Ez ideért 3 nap alatt. Az idióta cégnek sikerült az egy héttel korábban megrendelt névjegykártyákat is abba a csomagba integrálni, ami a vámon dekkolt, tehát azok se értek ide időben. Ráadásul nem is szépek.
Aztán az is fasza, hogy az áruérték 82 frank, és minden költséggel együtt 41 frankot fizettem a vámnak érte...Más kérdés, hogy a 123 frank a 17 bögrére vetítve...még így is sokkal olcsóbb, mintha itt valamelyik szolgáltatótól rendelem meg.
Biztos, ami biztos, reklamáltam még egyszer.

Aztán voltam Amore egyik ismerősénél (nem barát, csak munkakapcsolatuk volt eddig), akinek egy cége van, ilyen állásinterjún. Hát én azt hittem, hogy ha legalább ismerős, meg jó munkakapcsolatuk volt, akkor legalább van egy kis sanszom, én már kész ténynek vettem, amit mondott, hogy visszahív és mehetek próbamunkára, hogy megnézzem, hogy NEKEM egyátalán tetszik-e. Mert a pasi folyton azon aggódott, hogy nekem az túl egyszerű, túl kics falat és túlképzett vagyok. Na...hát én már álmodoztam, hogy  végre tényleg lesz svájci bankszámlám, és együtt mehetünk reggelente dolgozni kocsival, Amore majd értem jön, stb... Hát a nagy frászt.
Barátilag közölte a faszi telefonon, hogy hát, megrágták a dolgot a helyettesével és hát ők fiatalabbat keresnek. Jó, a 37 az 37, ebből nem tudok gyököt vonni, ez mostmár ennyi marad, illetve kevesebb nem lesz, csak több, de azért kinézetre nem vagyok vén csoroszlya.
Röviden: még egy ismerős cégénél is pofára estem. Hihetetlen.

Ez a telefonhívás délután 4 körül jött, miután kifizettem a 41 frank vámot, ugye. Ugyanezen a délután a gyerek 5kor hazajött a strandról, hogy még szeretne kicsit a többiekkel az iskola melletti sportpályán lógni, fél hétig.
Háromnegyed nyolckor farmert húztam és elindultam megkeresni, hazahozni.
Amore épp egy bucsúztató-partin volt, tehát megint egyedül nyertem meg az ügyet.
Én nem is tudom, hogyan tudtam elmenni és bejárni a fél falut, mert reszkettem az idegtől, teljesen magamon kívül voltam. Attól, hogy történt vele valami, attól, hogy egyátalán épp ebben a percben, miközben zihálva, levegő után kapkodva elsietek a kertesházak meg a templom mellett, mégis hol van és mi a picsát csinál(nak vele); meg azért is, hogy megint hülyének néz, szarik az egészbe, szarik rám, a szabályokra, mindenre. Azt csinál, amit akar, ha büntetésből megint elveszünk tőle valamit, akkor csak vállat rándít, ha megütöm, akkor elátkoz és kijelenti, hogy elszökik és utál.....szóval hülyének néz.
Nem találtam sehol és mikor hazaértem, még itthon se volt, két perccel utánam jött haza. Kb. negyed 9-kor. Mikor tudja jól, hogy 8kor megy aludni.
Hát én úgy üvöltöttem vele, hogy ne tudd meg. Még nekiállt reklamálni meg magyarázkodni. Én meg csak üvöltötem, hogy egy kurva szót se többet; hogy menjen azonnal fogat mosni és az ágyba és látni se akarom. Ezzel lerohantam a mosókonyhába, mert ÉN féltem attól, hogy nem tudok uralkodni magamon és nekimegyek, széttépem, felkenem a falra, addig verem, amig mozog. Szóval a mosókonyha falát döngettem párszor, míg az öklöm bírta. (egy hasonló eset óta még mindig fáj az egyik kisujjam, bizonyos mozdulatokra; lehet, hogy akkor el is repedt és roszul forrt össze, tökmindegy.)
Nemsokára hazajött Amore is. Nem akartam ezzel traktálni már este, gondoltam, holnap megbeszéljük, de falfehér voltam állítólag, úgyhogy kikérdezett, hogy mi bajom van. Elmondtam a visszautasítást munkavonalon, meg a Kiccsaj-dolgot és kitört belőlem a zokogás, a szürkületben már alig derengő konyha közepén.

Előtte, hétfőn elmentünk kirándulni. Az egész tökszép lett volna. Autópályán gyorsan, korán lementünk Montreux-be (az ország dél-nyugati csücske, a Genfi-tó partján). A két fő attrakció: Freddie Mercury emlékszobra és a Chillon várkastély. Freddy azért kapott itt szobrot, mert az utolsó hónapjait itt töltötte, amikor már beteg volt. Nagyon szeretett itt lenni, hálás is volt, nyilvánosan köszönetet is mondott annak idején a polgármester-asszonynak, amiért békében és nyugalomban tölthette el az utolsó hónapjait itt, nem volt kitéve zaklatásnak, nyilvánosságnak, stb. Minden tökjó lett volna, ha.
Ha mondjuk nem csak dísznek visszük magunkkal a GPS-t és nem nekem kell térképet olvasni. Vagy ha Ikrek jegyű szerelmem döntésképes, vagy, vagy, vagy.
Lényeg, hogy ugyan elmagyarázta nekem, hogy melyik úton akar hazafelé jönni, kanyargós, szerpentines hegyi hágón keresztül; viszont én megkérdeztem, hogy jó, de tudja, hogy az merre van? és igennel válaszolt. A térképet nyitva ledobta kettőnk közé a sebváltó mellé. Én meg nekiálltam fényképezni.

És akkor egyszercsak elkezdett kérdezősködni. Hogy most akkor merre? Egyenesen? Jobbra? Hányas számú a főút? 9? 11? Az első tévedésemet még egy laza kanyarral és egy "nem baj"-jal vette, a másodikat azonban nem. És akkor nekiállt kiabálni velem.
És amikor már nem kiabált, akkor én elcsomagoltam a fényképezőt, feltettem a napszemcsit és bevágtam a durcát. Alighogy rátaláltunk a helyes útra, ő is. Hogy ő nem fog itt a szép, de kétszer olyan hosszú hegyi úton kanyarogni velem, ha én ki se nézek a fejemből és játszom a sértődöttet, úgyhogy egy hajtűkanyarral visszatért az aotópálya irányába és hazavágtattunk.

24 óráig, másnap délutánig nem is beszéltünk többet.
Nyuszika, bazmeg a hegyi szerpentinedet.