Déjá vu-m van: volt már homloküreg gyulladásom Bukarestben, Győrben és most itt is, három a magyar igazság.

Fekszem nagyjából két napja és egészen más életperspektívák, tónusok, lényegek, érzeleti síkok tárják fel magukat ebben az ébren álomban, ebben a lehunyt szemű érzékelésben, ahol zárt szemhéjam mögött azt látom fejfájva, ahogy a Balaton vizében csillogva vakítanak a napsugarak.
És vibrálnak.
Így lesz halálos ellenséggé a kulcszörgés, üres PET-flakon kilapítása, a nyikorgó ablakkilincs, ha levélbontó kés szeli a borítékot vagy a kurva zörgős nejlonszatyor (ez utóbbit nem csak fejfájás idején tartom az emberiség ellen elkövetett bűnnek)
A fejem olyan, mint ha egy vastag törzsű fa lenne, amit két napja baltával ütlegel-kínoz a favágó, s mindenáron ki akarná vágni. Ezért minden lehetséges oldalról és szögből mér ütéseket szegény fejemre. (ezt nem úgy kell érteni, hogy fafejű vagyok)
Jó hír, hogy két nap alatt két kg-t fogytam. Hogy ez az orromon át távozott-e a papírzsebkendőkbe vagy egyéb úton, hát ezt nem tudom.

Kérdeztem Amorét, hogy most meg fogok-e halni? Azt mondta, hogy az nem lehet, előbb ő fog meghalni, nem bírna nélkülem élni, nem bírná ki, hogy engem eltemessen. (megjegyzem: a nők ebben is erősebbek szerintem. Sokkal több nő temeti el a férjét, mint fordítva, viszont sokkal több pasi "hal a felesége után", mint fordítva.)
A nagy haldoklásban eszembe jutott az is, hogy ha valamikor mégis meg találok halni, akkor mi marad utánam?
Kupleráj.
Ezer éves, kidobásra váró papírok, számlakivonatok, ősrégi befizetett csekkek igazoló-szelvényei (épp az iménti pillanatban tapasztaltam meg, hogy hogyan is néz ki a gyakorlatban köhögés elleni cukorkával a szánkban a laptop ellenében tüsszenteni - nos, kerüljük el, ha csak tudjuk...) és üres csokipapírok mindenhová eldugva, ahol valaha is dugiban csokit ettem. (tehát lakásszerte)
Az összes táskám is teli van mindenféle ócskasággal, blokkokkal, régi pénzérmékkel 1763-ból, minden táskámban van tampon, zsebkendő, fogselymes fogpiszkáló, sebtapasz, 1 és 2 frankos érme plusz 2 eurós a bevásárlókocsikba, szemöldökcsipesz, Brandoman fertőtlenítő, só és cukor kis papírzacskókban a gyorséttermekből, szőlőcukor, kézfertőtlenító folyadék, biztosítótű, aszpirin, papír, toll, valamiféle hajbavaló és töméntelen mennyiségű papírnemű, mindenféle.
Bevásárlólista is van szinte minden kabátom zsebében vagy táskámban. Ha tehát egy nap lusta vagyok összeírni, hogy másnap mit akarok vásárolni, sebaj, előveszek a zsebből egy régi listát és kész.
Szóval kupleráj és apróság.
Ez maradna utánam.

Meg például a régi, tollal írt naplóim a pincében. Amore valószínűleg kidobná, hiszen egy kukkot se ért belőle. Csak úgy kidobná a múltamat, az életemet, az ifjúságomat. A gondolataimat, azokból az időkből, amikor még nem is ismert, de már hozzá formálódtam. (azaz akkor tanultam németül)
Lehet, hogy akkor se értene egy kukkot se belőle(m), ha németül lenne írva(?).

Arra is rájöttem, hogy nem ugyanaz 25 évesen, 32 évesen és 37 évesen megnézni a Six feet under-t. Mostmár eléggé megrázó, míg régen egyszerűen realistának tartottam, hogy tényleg, ilyen az élet, ez van; nagy alapigazságok filmsorozata. Mostmár inkább azt juttatja eszembe, hogy basszus, az, hogy 2008 például, az már 4 éve volt! Vagy hogy aki 2000-ben még csak járni tanult, az most már lassan befejezi az általánost.
Még fiatalok vagyunk, de már mégse.
És itt van a kurva kamera és annyira szeretném lefotózni a szerelmünket, az én Drágámat így, most, amíg még... elkapni az örökké tartó pillanatokat, foglyul ejteni a fiatalságot.
És máris elkéstem vele.
Már most lottyadt vagyok.

Talán megbeszélhetném vele már most, hogy milyen temetést szeretnék. Abban maradtunk, hogy hamvasztás és hazahoz, szétszór a kertben.

És visszatérve a fentiekre: igenis rendbe kellene tennem a dolgaimat, végre elintézni néhány papírmunkát, hogy ha meghalnék, Amore tudja, hogy hová fordulhat egy kis utánam járó pénzért a biztosításaim után. Azt se tudom pl., hogy ha én itt egyszer meghalok, hogyan fogja értesíteni az enyéimeket Pesten? Hiszen senki nem beszél egy kukkot se németül. Jó, hát majd keres valakit, aki lefordítja...talán írhatnék én pár sort már most magyarul, amit majd elküldhetne.
Majd akkor...
És tegnap este is azt kérdeztem tőle, hogy ha most meghalnék, és soha többé, még utoljára nem mondhatnám, hogy szeretlek, akkor tudnád-e, hogy mennyire szerettelek?
Azt mondta, igen.
Pontosan tudná, hogy mennyire szeret(t)em.