2012. január 03. 10:47 - szőkekék

sír az a hegedű

Mire az én Mézem -korábban- hazajött, 3-kor, én már készen vártam. Hihetetlen, hogy karácsony-szilveszter idején ilyen idő van; mint tavasz. Rügyezik a magnóliafa, a primulák mindenhol, vadon, a fű közt, és égszínkék ég útközben, a koncert felé.

Svájcban Basel és Luzern számít a kultúra két fő városának: Basel inkább hagyományosabb, soksok múzeummal, a több, mint 400 éves őszi vásárral, a farsanggal és tradícióval; míg Luzern inkább friss és modern a művészetek palotájával, színvonalas rendezvényekkel, koncertekkel, látnivalókkal, mint pl. a tópart, hattyúk és a Kápolna-híd.

Direkt korábban mentünk, hogy elkerüljük a nagy forgalmat és elvesztünk a sétálóutcák pókhálójában. Még ragyogtak a karácsonyi díszek-világítások, de ez már olyan más...már nem tartogat semmi titkot, már kibomlottak a csillogó masnik, gyűrött a csomagolópapír...ilyen érzés volt az LED-csillagok alatt csavarogni. Rátaláltunk egy utcazenészre, órákig el tudtam volna hallgatni! - a forgatagtól kissé félreeső téren trombitált, majdnem, mint Armstrong, dzsezzesen, lazán, erőlködés nélkül, profin, mint egy pohár whisky, ami érett, bölcs és mindent tud.

Pár üzletbe benéztünk, zsákmányoltunk is egy télikabátot Amorénak, féláron. Engem alig lehetett elvonszolni a Cartier kirakata elől; az üvegajtón belül ajtónálló állt, egy helyes fiatal srác. Egy pillanatra felnéztem a briliánsok felett, ráakadtam a tekintetére és olyan jót mosolyogtunk össze. Persze, úgy éreztem magam, mintha Kiss Manyi lennék a jaj de jó a habos süteményt őrző kirakat előtt. Már csak az hiányzott volna, hogy az orromat az üvegre nyomom...

A körséta végén érkeztünk arra a térre, ahol a Gübelin ékszerház, a Bachmann édességbolt és a Bucherer áll. Felsétáltam a bejárattól távolra, ahol a kirakataik kezdődtek, hogy onnan visszafelé haladva szépen megcsodáljak mindent. Nagyon megnéztem a Longines órákat, meseszépek. Erre odalép az én Mézem, azt mondja:
-Szeretnéd? Gyere, megveszem Neked.
-Jahhhhhhhhhhhhh, persze...
-Tényleg! Gyere már! Szeretnéd?

Na, nem akarom húzni az időt: ez ment még hosszú percekig, közben én odébb sétáltam, már túl a bejáraton a másik irányban is megnéztem a kirakatokat, Amore még mindig ugyanott tartott, tudod, ezt a "gyere, megveszem, szeretnéd, tetszik?" dolgot ismételgette.

Én meg vihogtam, mint egy kisiskolás. Egyfolytában. De nagyon. Ő minél inkább mondogatta, én meg annál inkább vihogtam, idétlenül.

Mondtam, hogy maradjon már, hát én azt túl se élném, hogy egy ilyen szép és drága cuccot kapok, ott helyben elvinne a szívroham.
És nézett azzal az édes, legédesebb kismosollyal: pici ránc a rózsaszín ajkainál, pici ránc a mélybarna szemeit keretező finom bőrén.
Én még mindig vihogok.
Annál inkább, mert eszembe jut, hogy milyen idétlenül nézhetek ki, meg az is eszembe jut és ki is mondom, hogy jól van, persze, ez csak szivatás és egyre jobban röhögök magamon, amiért bevettem...
A válasz megint a "gyere, megveszem, szeretnéd, tetszik?". Aztán kézenfog és áthúz engem is maga után a forgóajtó keresztjén.
Hostess köszönt bennünket, próbálom egy mosolyba tömöríteni az iménti vihogást és elmondom, hogy női órák...? A hostess hívja nekünk a liftet, 1. emelet.

Kilépünk, körbenézünk.
Mindenhol falivitrinek, precízen megvilágítva, a teremben jól pozícionált üvegpultok.
Mindenhol órák.
Ahol nem, ott ferdeszemű turisták, millióan.

Végre elléptek onnan, ahová én szerettem volna eljutni és mint egy lassú, felszálló lélek a mennybe, lassított felvételen, valahogy úgy éreztem magam abban a kb. egyébként nagyon gyorsan elröpenő 5-8 percben.
Felpróbálhattam 2 gyönyörű órát, Amore ott állt és várta az igenemet...

Ami nem jött.
Az órák tényleg álomszépek, de magamon valahogy mégsem. Vagy nem tudom. Lényeg, hogy nem vettük meg és szerencsére épp záróra volt, úgyhogy a lifttel le, végre ki a friss levegőre.
Mintha ez még nem lett volna elég: majdhogynem bosszúsan azt mondja Amore:
-Most miért nem vettük meg? Úgy szerettem volna. Ez egy olyan hülye dolog! Én megveszek bármit, amit akarok: autót, motort, lakókocsit...te meg...te meg itt vagy, eljöttél hozzánk, feladtad az otthoni életedet, mindennap megteszel értünk annyi mindent...
-Hagyd abba....
-Miért? Hát ez így van. Gondoskodsz rólunk, szeretsz minket...
-Hagyd abba...
-Én úgy megvettem volna...
-Hagyd ABBA!- na itt már totál bőgtem a mindentől. Most nem tudom halál pontosan, mit jelent vagy mire mondják, hogy "Fernweh", de nekem pont ez volt, szó szerint: fájt az az Amore által megnevezett távolság, ahová elkerültem otthonról, a régi életemből, fájt és mindig is fájni fog, nem tudom, hogyan...A megtett út fáj valahogy, boldogsággal vegyesen.
És a boldogság is fáj.
Ezt a hülyeséget.
És meghatott, hogy ennyire adni szeretne, viszonozni, megbecsülni, örömet okozni. Hát mi mást is mondhattam volna:
-Normális vagy??? Az félmillió forintba kerül......! Biztos, hogy nem vesszük meg.

Az este úgy folytatódott, hogy visszasétáltunk a koncertterem épületéig, beraktuk a vásárolt kabátot a kocsiba, bementünk, elfoglaltuk a helyünket... Bejöttek a zenészek és nekem annyi volt: már attól -megint- elkezdtem szívből könnyezni, amikor hangolták a hegedűket.
És ez így ment végig, a Monti-csárdás  utáni taps végéig.

Amore a "gyere, megveszem, szeretnéd, tetszik?"-ről átváltott a "pedig tényleg megvettem volna" session-re. Hogy a koncertről is essen szó: nekem nagyon tetszett, iszonyú jó volt, DE nem ezért mentünk oda, nem ezt ígérték, nem erre számított a közönség. Ha "tüzes cigánytánc és- zene" van meghirdetve, akkor miért majdnem jazz-t játszanak? Meg mit keres ott egy spanyol gitár? Meg egy jazz-zongora?
Tényleg, mégegyszer mondom: nekem nagyon tetszett, de ez nem AZ. És ahogy hallottam, a közönség nem volt nagyon elragadtatva. Egyszerűen nem erre voltak kíváncsiak.

Kb. kettőkor feküdtünk le, még félálomban is azt suttogta: -Pedig...olyan szép...úgy szeretlek...úgy megvettem volna....úgy szerettem volna örömet okozni....

komment
süti beállítások módosítása