Már jó régen, még a műsorszünet (=blogszerver leállás) ideje alatt megrendeltem egy étkészletet és ma jött meg. A Sors...nos, rá már sokmindent mondtak, de engem leginkább egy bölcs, haldokló öregemberre (vagy asszonyra) emlékeztet, aki még a halálos ágyában is kavarja a szart.

A hétvégén például nagyon nagyot veszekedtünk, ott, messze a város zajától, az idilli termálvízben, amire annyira vágytam és annyira mennyországos volt az egész, egészen a vitáig...(megint nem hazudtolta meg magát Életem mottója, miszerint "Vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy beteljesül!") Még jó, hogy a zokogás hangjait és könnyeitt elnyomta a nyakzuhany zubogó vízsugara így is, úgy is.

Aztán alighogy kibékültünk, hétfőn megjött a hitelkártya havi számlakivonat, amin ugye ott díszelgett a félresikerült Cesaria Evora jegyvásárlás: 12 frank volt a tanulópénz...hogy hitelkártyával nem veszünk fel bankautomatából kp-t. Még Svájcban sem. És ma pedig megérkezett az étkészlet, ami...hát...nem vitatéma, de azért az "engedélyeztetés" sem ment zökkenőmentesen.

Szóval a dolgok hármasával történnek.

Nem tudom, kinek, de nagyon köszönöm a mai álmomat.
Reggel, mint rendesen, fél hétkor felkeltem Amoréval, elindult munkába és visszafeküdtem aludni. Annál is inkább, mert ma iskola szünet van, tehát Kiccsaj is még aludt.

Nagyon izgatottak voltunk. Így visszagondolva csak most tűnik fel, hogy szinte kivétel nélkül csak lányok, fiatal nők voltak a csoportban. A Kaméleon című filmsorozat egyik mozifilm-folytatásához kerestek statisztákat; ahhoz, amelyben Jarod egy szigeten keresi és mostmár csaknem tényleg meg is találja az édesanyját (megpillantja őt egy csónakban, épp elhagyni készül a szigetet a természeti katasztrófa elől menekülve), Miss Parker pedig követi őt a szigetre. Mi, a statiszták nagyon komolyan vettük a dolgunkat, még akkor is, ha a szünetekben a fiatalabbak kis csoportokba verődve áradoztak, meg csaknem visongtak a forgatás izgalmától. Magát a forgatást csak nagyon apró, rövid mozzanatokban álmodtam, de tény, hogy én nem a tömegben voltam, hanem valami huszadrangú mellékszereplőt alakítottam. Volt pl. valami korláton átmászás, meg lecsapoltunk egy barlangban egy belső kis tavat és a falából kamra nyílt, ahol valami kincset kerestünk...
Aztán elfogyott a tárhely Jarod  kamerájából és a szünetben én felajánlottam, hogy letörlöm a nálam lévő újraírható DVD-ket és akkor azt használhatja tárhelyül. Kérdezte, hogy mi van rajta, és hogy nincs szükségem többé a rajtuk lévő adatokra? Mondtam, hogy sorozatok (sic!) vannak rajta, amiket csak úgy magammal hoztam unaloműzőnek a szünetekre, de megvan mind otthon a nagy gépemen, szóval... És rám nézett és annyira tudta, hogy a Kaméleon filmek, az ő filmjei vannak rajta...de nem kérdezte meg, nem akart zavarba hozni.
A következő jelenetben egy kiszáradt folyó völgyében kellett függeszkedni és átlendülni, ami teli volt vörös skorpiókkal.
Volt még valami autós üldözés is, dzsippel. Meg brain storming, hogy mi legyen a következő lépés.

Amikor vége lett a filmes munkálatoknak, tartottak egy ilyen After Partyt este, megköszönték a munkánkat, stb. Volt kaja, pia, tömegjelenet táncolva, a sziget és a középkori hangulatú házak romjai, a sziklák sejtelmes, kissé ünnepies, rituális kulisszát adtak a búcsúhoz. A sokaságon "túl", több tíz méter távolságokból is...néha-néha  véletlenül résnyire szétváltak a táncolók, hogy összeakadhasson a tekintetem Jarodéval, fáklyák lángja táncolt szeme csillogó tükrében. Ezt jópárszor eljátszottuk még az este folyamán, ő fehér uniformisban volt, szinte világított a sötétben.
Aztán benyitottam egy kis iroda félébe, Miss Parker ült egy íróasztalnál és játszotta megint Miss Nagyon Fontost. Kapkodva írt az asztalnál, majd telefonált a filmbéli, arrogáns stílusában. Hirtelen megéreztem, hogy még valaki van ott.
Jarod volt.
Ült egy széken tőlem balra, Miss Parker velem szemben az asztalnál. Nem nézett fel, de beszélt hozzám. Ő is még egyszer megköszönte -a maga módján- a közreműködést, megpróbált érzelemmentesnek, professzionálisnak látszani. De mikor épp kilépni készültem az irodából, -túl korán- felemelte a fejét és láttam: könnyek híztak szép szemében.

Jarod megint eltűnt és csak pár perccel később találtam rá. Kiállt egy a party feelingtől félreeső kis sziklateraszra és várt.
Várta a statisztákat, hogy jöhessenek hosszú tömött sorokban kezet fogni, elbúcsúzni végleg. Túl volt már pár kézrázáson, vállveregetésen, mire én odaértem. Két tenyerébe vette az arcomat, két hüvelykujjával csendre intette ajkaimat és csak tekintetével igézett, beszélt nekem.
Még álmom fátylán keresztül is tudtam, éreztem, mennyire ostoba vagyok: hiszen ez az ember csak egy színész, a való életben talán épp Jarod jellembéli ellentéte. Talán még sosem segített egy idős néninek se a szatyrát cipelni, lehet, hogy őt is bolti lopáson kapták már, mint Winona riderst, vagy alkoholista vagy drogos. Nem pedig az ártatlan,  naív, romlatlan eredendő Jó, mint Jarod a sorozatban, ki nem szuper képességeivel tűnik ki, mint MacGywer, aki egy guriga szigetelő szalaggal menti meg a világot.
Nem.
Jarodban az érzelmek tisztasága, a lényeglátás, a jóakarat és a bátorság párosul az intelligenciával, mely képessé teszi őt bármilyen nehézség leküzdésére. Egyúttal ki is használja az emberi gyarlóságot: hogy mennyire megtéveszthetőek vagyunk, mennyire vakok és süketek: csak azt látjuk és halljuk, amit akarunk.

De térjünk vissza a sorbanálláshoz és hogy könnyeim átgördültek arcomról a tenyerébe. Szóval sírtam azért is, hogy milyen ostoba vagyok...de sírtam attól is, hogy mennyire szép ez az egész, valóságon átívelő érzelem. Hogy két felnőtt ember engedi magát elvarázsolni.
Mintha egyfolytában csak azt mondta volna a tekintete, hogy "Igen, tudom...és értem, mert...én is...nekem is...bennem is...ugyanaz...ugyanúgy...örökké..."

Aztán két örökkévalósággal később csókot nyomott a számra, pedig tudtam, hogy nekem ezt az egészet nem szabadna, hiszen Amorét szeretem...és eszembe sem volt megcsalni, vagy ilyesmi. Csak egy csók a puha ajkaitól, aztán még egy..és még egy...aztán csókjai elvándoroltak barátibb irányba, az arcom felé, átöleltük egymást. Álmomban is élesen, tisztán éreztem hullámos haját az ujjaim közt, fehér keményített gallérját, mely szerencsére megakadályozta, hogy csókjaimmal borítsam el nyakát és lejjebb vándoroljak... Illatait, bőrét...és felkapott, úgy ölelt tovább.

Nem akartam  filmsztárokért rajongó, sikongó tiniként ennyire belelovalni magam ebbe a katarzisba, de a lelkem mélyén annyira fájt... De gyönyörű volt ez a fájdalom. Tiszta és nemes.
Talán az fájt a legjobban, hogy nem tudom elmondani Neki, valójában mit érzek. S nem csak azért, mert ujjai puha hegyével csendet kért a számtól, hanem mert nincs is rá szó.
És ami nem fájt, hanem meghatott: büszke voltam saját érzelmeimre, érzéseimre. Hogy én még így tudok érezni, gondolni, szeretni (?), átérezni, nemesen, mindenttudóan, örökké.

Később a csajokkal a közös vizesblokkban kis vita volt hol ezért, hol azért, a tisztaságért, a rendetlenségért (ezt valószínűleg a legutóbbi kemping élményekből merítette az álmokért felelős agyszegmensem) és aztán kizavartam mindenkit, nyugodtan akartam készülődni az esti lefekvésre.
Megéreztem, hogy valaki néz.
Odapillantottam az ablakra: a kinti sötétség játszott a benti visszatükröződő fényekkel-képekkel: Jarod arca kint, az ablak előtt és az én tükörképem idebent egymásra talált a bennünket elválasztó üvegen.
Csak nézett és megint barna, őszinte tekintetével árasztotta felém simogató gondolatait, hogy menjek, tartsak vele még egy utolsó szavak nélküli sétára a csillagok alatt.

Aztán felébredtem.