Minden rendben.
Egyelőre.
Szeret.
Kapok.
Egyelőre.

Mert ugyanis az az én problémám ezzel az egésszel, hogy
- mindig ő mondja, hogy ha az ember többet keres, automatikusan megnőnek az igényei, többet költ, többet akar és gyakorlatilag mindig ugyanott landol: hogy épp kijön a pénzéből. Erre most beintettem neki: ha motort akar venni, akkor azt az eddigi büdzsénkből kell kigazdálkodnia, mert ugyanis azt beszéltük meg, hogy amennyivel többet keres az új munkahelyen, azt mind eltesszük a párna alá.

- tudtam, hogy ez lesz. Lásd fent: tudtam, hogy ha többet fog keresni, megint égetni fogja a zsebét a pénz.

- hol vagyok megint ÉN? Én azt terveztem, hogy ősztől, ha enyém lesz az autó, majd szépen eljárok tanulni valamit. Könyvelést, nyelvet, mindkettőt, stb. Amennyibe az én álom-tanfolyamom kerülne (informatikus, államilag elismert oklevéllel) annyiba kerül a motor. És én hülye nem akartam előhozakodni ezzel, mert drága és úgy tudtam, hogy nem tudjuk kifizetni.

- És ha szóba hoznám és elmondanám, akkor önző lennék? Mert hogy ő -csak- dolgozik és nem jár sehová és semmi hobbija és most ezt szerette volna magának és akkor én meg beleugatok meg rossz lelkiismeretet csinálok neki?