Szóval, esik.

ha nem részegít előre szerelem, valószínűleg pontilyennek gondoltam volna el mindent. esküvőt, napokat, napok romjait, őket, minket, és számításba vettem volna, hogy valóra válnak félelmeim.
nem érdemes azt várni másoktól, sosem, hogy mostazegyszer más lesz, másképp fog viselkedni, csak mára megváltozik, mert nem fog.
változásra, főként ilyen spontán "most erre a kis időre viselkedjünk már, kérem szépen!" című odafigyelt és megerőszakolt változásra csupán az a fejlett alkalmazkodó és helyzetfelismerő képességekkel rendelkező, már-már mesterséges intelligencia képes és hajlandó, akinek erre semmi szüksége, hiszen eleve tudjuk róla, hogy bármely szituációban helyzetpontosan fog viselkedni, tehát tőle ezt a spontán reakciót el sem várjuk extra.
ma visszarepülnek és csak kevés dolog történt úgy, ahogy mondjuk két-három hete lepergett előttem, filmen. A szél fúj, eső esik, a kolbászból már csak vésztartalékok figyelnek hűtőszerte.
valamiért mindig az jut eszembe, hogy Szederjes, pedig Eperjes. Eperjessel álmodtam, megint valami olyan filmben játszott, ahol nem mosolyoghatott és fekete bocskait viselt. Megint ő volt a nemzet hőse: kivégezték. Mindig ez van. Vagy kivégzik, vagy csak úgy simán meghal vagy száműzik. Szóval, az ellen fogságába eset és emberek tartották gúzsbakötött testét, rohantak vele: faltörő kosnak használva fejét, így ért véget a halál. (vagy az élet)
aztán meg annyit beszéltünk a minap George Clooneyról, hogy ő is megjelent, katonaságból jött haza (tegnap pedig a katonaságról beszéltünk, antonio megmutatta a fegyvereit), hozzám, és végre belement, hogy járjunk. Magyarul beszélt. Mint ahogy a kettővel ezelőtti éjjelen Paul Newman. Egy irodában dolgoztam, feltünően szép voltam és hosszú, szép lábam volt, Paul pedig úgy nézett, mint a Senki bolondjában.
Vagyis, ahogy néz, mint mindig.
És úgy szerettem, titokban, mint mindig.