Sorry, sorry, sorry.

Tegnap este már megint majd fel robbantam, csak úgy. Mondjuk, reggel még havazott, délutánra meg megint kitavaszodott, próbáld követni.
Egyre inkább utálom magam, meg mindent.
Tudom, ez úgy hangzik, mint egy idézet az első naplómból, 19...igen, ilyen öreg vagyok, szóval 1989-ből. Tinédzserek megengedhetnek maguknak ilyen mondatokat, én nem.
Én tudom, hogy valamit tennem és mit kéne tennem.
Csak...mások ezzel orvoshoz fordulnak.
Én meg csak a falnak és aludni.
Ma reggel leordítottam megint a szőrt szegény gyerek fejéről. Mert elolvastam neki-vele három sort egy papírról, ami a ma esti kis színházelőadásukra vonatkozik, például, hogy hol kell majd találkozni és utána hová megyünk érte.
Elolvastam neki 3-4-szer és mikor visszakérdeztem, hogy akkor mondja vissza: hol találkozunk, akkor csak annyit bírt kinyávogni, hogy nem tudja.
Közben játszik.
A celluxvágóval, a tányéralátéttel, a terítővel.
Na, ezeket bevágtam a sarokba, kb. ugyanebben a sorrendben.
Nem az én idegeimnek való a gyerek.
Ez már fényesen bebizonyosodott a felnőttgyerekekkel kapcsolatosan is.

Aztán mikor elment, köszönés nélkül, rázártam az ajtót és álomba zokogtam magam, fél 11-ig.

De legalább tegnap elkezdtem a bútorfestést.
Természetesen nem tetszik a festék színe és nem is olyan állagú, mint a vékonylazúr. Lazac színű (holott a neve teak és holott én tökmást akartam megvenni, ezt Drágám választotta), és higítanom kell. De legalább teljesen természetes anyag és abszolút semmi szaga nincs.