Még mindig utálom, hogy bevezetőt kell írni.

Egy perce van Halottak Napja.
Ne, kérlek ne mondd rá véletlenül se, hogy ünnep, hiába van ostoba- pirossal a naptárban.
Bár mindenkinek van valakije, aki már elment...barát, ismerős, rokon, példakép, szerető...azt hiszem, Drágámnak nincsen halottja. Tudod, úgy...olyan közeli. Akihez mennénk, mehetnénk a temetőbe.
Ennek örülni is lehet, sőt, kell.
Csakhogy a temetőben ilyenkor  legszebb.
Sok lobbanó gyertyák fénye, mintha halottaink próbálnának beszélni hozzánk, lehelletük ingatja-ringatja a mécsesek lángját. Vagy különös jelbeszéd, mely az év egyetlen napján látható-érthető csak.
(Mint a Berlini-fal: volt egy nap az évben, talán karácsony, mikor közel lehetett menni a kerítéshez mindkét oldalról, drótszövésen keresztül átölelni szeretteiket...)
Nem hiszem el, de szeretném hinni, hogy látnak minket és büszkék ránk, meg néha segítenek, ha tudnak.
Csak érteni kell a nyelvüket. Figyelni a jeleket.

Gyújts Te is egy gyertyát.