Muszáj.

Kapcsolatunk elején nem akartam írni rólunk alig, mert nem akartam szennyest mosni, teregetni.
Aztán volt kétség, meg fáj, meg sír, meg gondolkodó és hát muszáj volt.
Meg például ugye tegnap is, vagy azelőtt.

De írok jót is, mert úgy igazságos. Mint Mátyás.

Például sok között azt szeretem nagyon, hogy amikor megjön a munkából hajnalban, három körül, tesz-vesz, míg végre bejön hozzám a sötétbe, bebújik az ágyba és hallom, ahogy az enyémhez lassul, hozzámnyugszik a lélegzete. Hozzámhajolt régen, kaptam csókot. Mostmár nem, mert reklamáltam, hogy nem tudok aludni...így csak érzem, hogy néz és vár pár pillanatot, megmoccanok-e.
Ha igen, egyszerre nyúlunk egymásért, mint két derengő árnyék és belém bújik.
Hazaér.
Nyakamba, illatomba, karomba, bőrömalá.
Hajamba. Tenyerembe teszi az arcát.
Mesél. Suttogva.
Nyílik a szája. Ajkai küldik felém a szavakat.
Mi jár a fejében.
Milyen volt a nap. Ami neki éjjel van...
Megbeszéljük.
Azt, ami van, ami mostmár a miénk.
Várja, hogy mondjam. Mit gondolok.
Mert...csak én vagyok neki, meg a kilencéves.

Múltkor azt mondta, köszöni, hogy vagyok, mert nélkülem nem lett volna képes elérni az új állást. Köszöni, hogy hiszek benne, bízok benne, támogatom, és hogy nagyon büszke rám. Amikor mellette lépek, ülök, vagy...mellette állok.

És...megérte a hajnali csipkében várás, mert...gyönyörű volt.
Olyan, mint amilyennek az elsőt álmodtam meg.
Az elsőt vele, vagy akár a legelsőt.

Közel, s távol tudható, mennyire nem voltam oda a házasságért, így van értelme és súlya, ha azt gondolom, alig várom.
Nem tudom, miért.
És ez a legszebb benne.
Csak érzem, hogy szeretném.
És szeretem.