Kicsit vége.

Én még rápihentem az el nem döntött indulási időpontra. Távolról, félálmaim nyári zivatar utáni párájának túlfeléről hallottam azt a halk, ismerős, sejtszintű toxikummá vált tompa kattogást, ami valószínűleg a gyomorfekélyem kialakulását jelző óra tikk-takkja is egyben.
Ír.

Gyakorlatilag mindegy, hogy hová, kinek. Már nem érdekel. Nem ismerem őket, de tudom, hogy nem ismerhetem őket. Titokban kell mardniuk előttem, így akarja. Ennyit tudok róluk, pedig még ezt sem szabadna sejtenem.

Legyűrjük a négy kantonnyi távot Tessinig, azaz mivel olasz kanton, Ticino-ig (TI), míg elfogy alattunk Svájc, ami néha így néz ki, bizonyos szempontból széttépkedve.

Hajnali 03:15-kor azt mondja, isten hozott Olaszországban, látod, ezt is megmutatom neked.
Mindig viccel.
Olaszországból a kivilágított cuccokat fogtam csak az éjben, úgy, mint tészta-, sajt-, cipő- és bútorgyár, meg mindenhol Venedig felé terelő táblák.
Többnyire úgy funkcionál az autópálya-díj, hogy az első szembejövő kapunál húzol egy kártyát, majd ahol lehajtasz vagy vége az útnak, ott fizetsz. Azt hiszem, Milánó és Velence között olyan fifikásan oldották meg a gyorshajtás és a kincstár utánpótlásának problematikáját, hogy mikor a kártyát leadod fizetésre készen állva, rögtön lecsekkolják a kártyahúzás óta eltelt időt és azonnal kiderül, túl gyorsan toltad-e a gázt az autópályán? És 2 in 1 rögtön megbírságolnak, ha.

Reggel Velencét egy különös látószögből láttam, szinte délibábként, picsamessze, alvás után sikított a szemem.
És utána meg úgy van, hogy mész-mész, már nem is emlékszel, hogy ez még Olaszország-e vagy hol jársz vagy hová is indultál eredetileg. De eszedbe jut, mikor egy építkezéses kanyar után felérsz a dombtetőre, és előbukkan a motorháztető orránál Trieste a teherhajós kikötőjével, ahol mindig pakolnak és mindig jönnek-mennek. A nagybetűs gépezet, ami mozog és mozgásban tart, érkezik és indul itt a fél világ a világ másik fele felé.
Dombtetőről nézve hangyavár, azúrkékben.

Aztán jött Szlovénia, ahol megtanultuk, hogy Dober dan, vagy valami ehhez nagyon hasonló. Csak jó gyorsan kell mondani, és akkor stimmel.
Egyébként vicces, hogy Svájcba ki-be járok, sosem kérik az útlevelet, Szlovénia meg EU már és nagyon szigorúan nézett az útonálló hatalom. És megnézte, hogy én én vagyok-e, bár, már egyátalán nem hasonlítok rám.

Szlovénia ezen a táján minden úgy néz ki, mintha az építészek itt gyakoroltak-fusiztak volna, mielőtte a remekmű, Velence elkészült volna. Capodistria, Isola, Piran...mind olyan mintha Velence lenne. Jó, régen ez itt mind a velencei királyság része volt, ha jól értek szlovénul...
Szóval, annyira hasonlít, mint a maggi füstölt kocka a csülök ízére.

Viszonylag hamar megtaláltuk a panziót, annak ellenére, hogy nálam volt a térkép és én mondtam, hogy akkor most menjünk például jobbra. Olyan zivatar volt, hogy negyed órán át vártuk, hogy megtehessük a tíz méter távot kocsitól az ajtóig.
Itt minden rendben, szoba kész, a tulaj házaspár szintén keverék, szlovén-svájci, ami esetünkben családban marad.
Beiktattunk egy ilyen eső ellen javallott alvást, nagyjából öt órát. Mire felkeltünk, ragyogott a nap és épp fürödni/aludni indult.
Ez történt Lellén aug. 2-3-án.