Most akkor nyafogok.

A személyzeti vezetőnk egyelőre beintett. Summázva: rákérdezett, hogy ha megyek, miért pont annyi hónapra és egyátalán, miért nem lépek ki rögtön? Egyébként pedig egy nagy gyerek vagyok, mert az ember nem köti össze az életét valakivel két hónap múlva.
Szerintem meg...

Szerintem túl sok választásom nincsen, (egy pár lenne, de...) egyébként pedig a házasság előtt együtt élők/járók is elválnak, tömegével, szóval, ezek után a szememben semmi létjogosultsága nincs a "hosszú jegyesség"-nek.
Patricknak meséltem, hogy lehet, hogy nem fog működni a fizetés néküli projekt, hanem felháborítanak és ki kell lépnem rögtön, igazándiból.
Hamar jött a válasz. Ha ki kell lépned, azonnal elveszlek feleségül.


Ékesszólóan vázoltam neki, hogy
1. az ember lánya nem azért házasodik, mert elveszíti a munkahelyét.
2. sms-ben, e-mailben tett házasági ajánlatra kötelező válasz a NEM.
3. ehhez azért nekem is volna egy-két szavam.

Írta, hogy persze, lehet egy szavam, az IGEN. Na, hát kinevetgéltük magunkat ezen, és megegyeztünk, hogy megvárjuk a körülbelül pénteket. Eddig adtam ultimátumot a Személyzeti igazgatónknak.

Tovább tetézi gondjaimat, hogy a vállalati gépre mostantól nem lehet telepíteni az adóbevallás-kitöltő programot.
A napok meg csak múlnak és még otthon mindig nem mondtam semmit. Tegnap akartam, istenbizony, de hazaértem után 5 perccel, mikor még csak térdig jártam a farmeromban levetkőzésügyileg, anyával máris összeszólalkoztunk.
Kérem, én megpróbáltam...
De azért megcsináltam a karfiollevest. Amit én nem is szeretek.
Aztán feketére lakkoztam a körmömet.

Utóirat.
Ezt kaptam. Egyelőre még csak tudom, hogy megkaptam. Otthon van. Ott.